L. Horváth Zsuzsa
Állok a parton jöttödet várva,
rám borul féltőn platánok árnya,
Balaton vize kőre kiloccsan,
magam maradtam jéghideg daccal.
Szelíd aranyban fürdeti
október utolsó hetét,
hajnalok hűvös könnyeit
felcsókolja szikrázó fény.
Ahogy vers és zene
együvé fonódik lelkembe,
mint földre hulló magból
lészen virágos ág,
a hangok varázsa úgy éleszti
verssé olvadó szavak sorát.
Fénylő nyaram immár búcsúzkodik,
elhullat hát pár kövér könnycseppet,
míg egem borongósra változik,
forró szél terel sötét felleget.
Találkozott két csillag
a végtelen égbolt útján.
Sugaraikkal súrolták egymást,
fényük ölelkezett össze csupán,
mint testvér-lelkek érintése, oly puhán.
Csillaghullásos augusztusi éjszakán,
mikor álommá válhat a valóság.
Hosszú-lábú darázsnépség
hullt barackot dézsmál,
ízlik nekik a gyümölcsméz,
nem osztoznak prédán.
Parányi tó a füzek alatt,
s a szaladó, kedves kis patak!
Ó, hányszor juttok az eszembe,
ha madárdal zeng esti csendbe!
Hársfák édes illatát
keverte esti koktéljába a szél,
az ég szikrás ragyogás,
madárdal csendül a kert rejtő ölén.
Minden a gyökerekhez húzna vissza,
a letűnt gyerekévek messzi homályába.
Bár nem jártam arra mostanság,
lelkembe rögzült a régi táj.
Viharverten omlik földre
pünkösdirózsák tört-fehére,
bokrukat vad szél széjjeldúlta...
Bár több lehetnél,
mint néma pillanat,
ölelne szelíd csend
s kimondatlan szavak.