L. Horváth Zsuzsa
Hosszú-lábú darázsnépség
hullt barackot dézsmál,
ízlik nekik a gyümölcsméz,
nem osztoznak prédán.
Parányi tó a füzek alatt,
s a szaladó, kedves kis patak!
Ó, hányszor juttok az eszembe,
ha madárdal zeng esti csendbe!
Hársfák édes illatát
keverte esti koktéljába a szél,
az ég szikrás ragyogás,
madárdal csendül a kert rejtő ölén.
Minden a gyökerekhez húzna vissza,
a letűnt gyerekévek messzi homályába.
Bár nem jártam arra mostanság,
lelkembe rögzült a régi táj.
Viharverten omlik földre
pünkösdirózsák tört-fehére,
bokrukat vad szél széjjeldúlta...
Bár több lehetnél,
mint néma pillanat,
ölelne szelíd csend
s kimondatlan szavak.
Álmaim selyemzsinórjára fűzve
könnycseppként függnek az elvetélt vágyak,
éj leple alatt vissza-visszatérve
gúnyolják ki a gyávaságomat.
A Hold ezüstje meglapul,
az ég fátyolszövete rásimul,
elrejtik sötétlő leplek.
Ráér az idő,
nem siet, végtelenített
percei maguktól peregnek.
Homokóra szemcséi
oda, vissza, oda, vissza.
"Pocsolyás Értől elszakadt legény",
ki "új, nagy látások királyfia" voltál,
az Élet elől mégis elfutottál.
Üres lett e száz évnyi magány,
halálod pótolhatatlan hiány,
az éhező lélek hiánya,
a szépre vágyók örök szomjúsága.
Ragyogott a januári égbolt,
halovány kékségén nem volt
morzsányi felhőgubanc sem,
csak a Nap nézett le hidegen.