L. Imre
Szólna a csend a magánynak,
Zord télnek, a fagynak, a jégnek.
Ébred a szívben a dallam,
Puha csók lesz majd a kíséret.
Március! Ne hozz már nekem tavaszt!
Mások szívébe vidd az illatot.
Hagyd meg nekem a tél virágait,
ne olvadjon már, ami megfagyott.
Elmentél, de itt maradt a bánat,
elhitted, s nem dobban már a szív...
Érzéseid pokoljaidba szállnak,
és onnan többé nincs, ki visszahív...
Elalszanak lassan az álmok,
elhalkul csendben az élet,
a múltból előjön az átok.
Emléke lesz az ígéret.
Szívnek jégvirága
elolvad a nyárba,
könnyeivel néma verset ír a csendnek.
Titka még az álom,
elveszett világon
féltő dobbanása vajon mit jelenthet?
Zöld mezők virága legyen kedves álmod,
szivárványszínűvé változzon világod.
Feldobban a szív, mely hajnali titka a csendnek,
bennem még a varázslat alvó álmokat űz.
Lélek dolga lehetne-e szép szerelemnek,
ami még oly szép, amikor fellobban a tűz.
Legyek a rím, a csengő-bongó,
legyek a nyers, a szókimondó.
Ritmusa legyek a szívdobogásnak.
Üteme legyek a szép dalolásnak.
Merre az út, mely vinne el újra,
hol süt a nap és csillagok égnek?
Talán odafent lelkeknek útja
visz sóhajtást a hajnali szélnek.
A szív, ha szeretne,
szűnne a bánat.
És elfojtott vágyak
nem hiába várnak.
Kegyetlen vagyok, vagy az élet az?
Amiért nem indokoltam tettem.
És mert lelked őszintén szerettem,
nem várhatok már többé szebb tavaszt.
Ha felejtést hoz bánatra egy emlék
én leszek, ki az álmaid vigyázza.
Repítelek egy színesebb világba,
mintha ölelő karjaidba lennék.
A reggelek már álmosan figyelnek,
orvul rám találnak láthatatlanul.
És az ébrenlét, mely lassan megfakul,
helyet keres a valóság-keservnek.
Egy érintés csupán, mi megmaradna
Elkábítva e szenvedő világot.
Még érintésben senki nem hibázott,
Ha benne a lélek magasztos hangja.
Néma sötétben egy lélekre várva
emlékem álmai kísértenek.
Én birodalmam a könnyek világa,
melyben nem várnak már ígéretek.