Laczkó András
Saját porában gázol a papírtalpas,
Mindenét cipelve masíroz a bajban,
S pajzskén védi őt a kemény borító,
Mert nem több, csak ékes porfogó.
Perifériára szorult lelkek vagyunk,
hol sűrű cseppekben folyt a könny,
s becsületünk sok csorbát szenved,
hogy életünk hossza legyen a legszebb.
Egyre mélyebbre sodor a víz engem,
Hol a dagály állja utam, küzdve
Erőlködök, hogy fenntartsam magam,
Mert a mély oly csábító és csendes.
Mindennap látlak, mégse érinthetlek,
csak szemeid kacsintanak a ketrecben,
sanda félmosoly vibrál a torz tükörben,
mert szétszórt vagy és kegyetlen.
Szemeid mindig mosolyognak, s mikor beérik
A telihold, átlépsz a kinyílt, légies kapun,
Mi összeköti e földet s a misztikus világot.
Dömperek jönnek a MÉH közepébe,
És tartalmukat kiöntik a medencébe,
Rengeteg fém hevert gazdátlanul ott,
Hol a napszámosok ették a koszt.
Esős reggel ébredtem fel otthon egymagamban,
mert komor fellegek gyülekeztek gondolatban.
Jobbra, balra tekintek fáradt nyakam terhére,
és nem kapok választ erőfeszítésemre.
Kérges világomban növekszik a hegy,
S magmája szétterülve lávakönny.
Kihűlve mélybarnán csillogó méztükör.
Szeretem a Holdat, ahogy letekint reám,
És nagy, ovális szemével fényességet okád.
Sugárzik a fény, mint az autók reflektora,
Mert előle nem menekülhet senki - sehova.
Gazdagon megrakott sorokban
Céges autók állnak a városban,
Fénylik róluk a D1 es matrica,
élére vasalt szmoking figyel,
hogy felvegyék a bálba.
Trendi az élet, mert gazdag vagyok, s csajom van.
Szeretők csüngnek rajtam, mint horgokon a halak,
drága kocsim visszapillantójában tetszelgek magamnak,
hogy mindenfajta archetípus jusson a hónapban.
Kialszanak a fények este, lágy
táncú balerinaláng játszik, és
bátyja törékeny ölelésében
lobban nagyot a bányászlámpa
fénye.
Felkel a hajnal, s a lángoló
ég szürkévé forrad,
kacska szemeknek fókusza még
álmában szunnyad.