Laczkó András
Behunyom a szemem, s leteszem fejem,
Nem látom a jövőt, múltat s jelent,
Kavarog a köd, megbújik a szellem,
Nem fedi fel magát, csak ha felélesztem.
Dorbézol a város, fájnak az üres fejek,
Nem akarnak mást, csak még egy felest.
...Nem dörgölőztem másokhoz alkalomadtán,
Megbecsült író vagyok a mindennapi harcban,
Sem kés, sem villa nem pótolhatja pennám.
Magasra száll most a sötét pernye,
Mert megérkeztek a szovjetek Budapestre,
Vörös katonák fogják közre a várost,
S ágyútűzzel sújtják az acélból varrt páncélosok.
Tespedő világ romjain élünk együtt,
Miben fertő és méreg kevereg,
Sötét rabság bilincseit hordjuk,
Mit elődeink billogként viseltek.
Életben maradni
Visz a vonat, s a táj messze száll,
Kabinokba szorult szabadság gyötör,
Hideg télnek nézünk elébe majd,
Hol Gulágba fojtjuk életünk.
Komor fellegek gyűlnek most felettünk,
Mikor fájó emlékem cseppekben bombáz...