Laczkó András
Dombhalmok között járkáltam,
Gyűszűnyi drágaköveket találtam.
Betérve egy bucka hűs árnyékába,
Hervadozó virágot láttam.
...nem vagy magadnak barátja, sem kapitánya?
Pulya vagy. Vágyaknak színekre facsart tudománya.
Mert pótlékok vagyunk a gyenge testek mellett,
Kik hazug mosolygással jelzik maguk biztonságát,
S gyalog módjára húznak hátunkra az istránggal,
Hogy ők szabhassák meg az elkövetkezendő útnak
Hosszát, a képmutató bitumennek valóságát.
Merülj mélyre magadban, szellemed magjának
Mély, sötét tavába, az ismeretlen tartományba.
Szaporodó másolatok vagytok, mint a 3D nyomtató,
leckét hűen megíró, neked odaadó, stréber indigó.
S családdá növitek ki magatokat képregényt alkotva,
mikor véges számú szimulációban hazudtok magatoknak.
Borítékban jutnak el hozzá a szellemszikrák,
Kicsik s nagyok, színesek és girbegurbák,
Vágyaiktól töltődnek fel rajtuk a mágikus bélyegek,
S mutatják meg szabad útjuknak végső állomását,
Hogy megtalálhassák manóvár furfangos sokaságát,
És a rendíthetetlen Mikulást.
Lélegzik a ház, gyatra a gyenge szigetelés,
Szakadozva fűt az álmaival viaskodó, konvektor.
Hirtelen hörgésére megremeg a fagyott
ballonkabát, blokkjait melegség lángjai
járják át. Kinn kemény héjú jégbőrt képez rajta
A fagyos szellővel érkező, szempilláit eregető,
Vitorlázó hó.
Záportól ködös az ég, apró dárdákat satírozva
Kollázst készít a csíkokra vágott önarckép.
Kilincsel a család értem, öreg komód vár vissza,
S anyám derűtlen arccal, félszegen dülöngél
A váróban.
Beköszöntött a hideg tél,
Lassul a német sas szárnya,
Don partján ássa be magát
A 2. magyar hadsereg dandárja.
Takarékosak ma az égnek fellegei,
Nem szitál s nem záporozik az áldás,
Csak ködben úszik a bizalmatlan táj.
Múltam, a jelenbe sodorta éveim,
Szomorú fűz karjai óvják haldokló törzsem...
...Hogy lelkemet a halálnak kiporciózhassák.
Balsorsok faragta nyársak üldöznek az idei évben,
Magamra maradtam harcommal, a belső fénnyel.
Oroszlánom nagyot ordít, míg érzi a reményt,
Hogy még erősebben érezzem a késztetést.
Visszatekerném az időt, ha tehetném,
Fekete-fehérre rajzolja lelkem a tévé.
Vasárnap volt, piac a tömbök mögött,
S én lelkesen szaladgáltam anyácska előtt.
Itt olyan békés minden. Nem érzed a
Magnetofon lágy sercegését,
Tölcséréből kiszabaduló, öblös törődését?
A táncra perdülő, papírból kivágott panelbábukat,
Mik ütemre ropják ritmusosan zárt táncukat.