Laczkó András
Harmatos reggelen indul a vadász,
ifjú korában ment rangos kancán.
Most gyalog közelít az erdő közepe felé,
vadat keresvén a természet lágy ölén.
Dalol a fülemüle egy tavaszi nap hajnalán,
hol dús folyamú folyó zubog a gát túloldalán.
Korán kelő parasztfiú igyekszik a töltés tetejére,
hogy bedobhassa újdonsült pecabotját a közepébe.
Parkol a kombájn egy búzatábla közepén,
Hol pirosló pipacs dülöngél a Nap melegén,
Hűs fuvallat tépázza, hajlítja meg szegényt,
De a paraszt kokárda nem törik könnyedén.
A nap csak süt felénk, leereszkedik hozzánk,
melegít, felhevít, hogy érezzük gondoskodását.
Sugárzó karjai átjárják minden porcikánk,
mint ahogy Anyánk tette ezt születésünk napján.
Behunyom a szemem, s leteszem fejem,
Nem látom a jövőt, múltat s jelent,
Kavarog a köd, megbújik a szellem,
Nem fedi fel magát, csak ha felélesztem.
Dorbézol a város, fájnak az üres fejek,
Nem akarnak mást, csak még egy felest.
...Nem dörgölőztem másokhoz alkalomadtán,
Megbecsült író vagyok a mindennapi harcban,
Sem kés, sem villa nem pótolhatja pennám.
Magasra száll most a sötét pernye,
Mert megérkeztek a szovjetek Budapestre,
Vörös katonák fogják közre a várost,
S ágyútűzzel sújtják az acélból varrt páncélosok.
Tespedő világ romjain élünk együtt,
Miben fertő és méreg kevereg,
Sötét rabság bilincseit hordjuk,
Mit elődeink billogként viseltek.
Életben maradni
Visz a vonat, s a táj messze száll,
Kabinokba szorult szabadság gyötör,
Hideg télnek nézünk elébe majd,
Hol Gulágba fojtjuk életünk.
Komor fellegek gyűlnek most felettünk,
Mikor fájó emlékem cseppekben bombáz...