Lakatos Anikó
Sárból gyúrtál, hogy imádjalak Téged -
de gyarló ember lettem, becstelen;
s kiűzötten itt e földi létben
maga az Ördög - szövetségesem.
Egy elpusztult fiatal rigó emlékére is
Titkon, lopva lestem:
ringatott a reggel
megannyi szirom-bölcsőt.
57 tükrömbe nézel.
A brill nem érdekel?
Mélységek tüzében égtem,
testemre forrt szén-színkészlet
íriszében remeg:
adamasznak* királynője,
végtelen időnek őre -
A brill nem érdekel?
Megfakult árnyékok köröttem,
ki jó volt, s ki rosszkor; mind mögöttem
hagytam az összes játszótársam -
Most balra el! - a függöny mögé álltam.
Bosszús felhők hátán villám-ostor csattan,
térdre ereszkedik mind, ki hajthatatlan.
Jöttödet vágyva megáldott az Isten,
kagylókürtjében bíbor bolygók búgtak,
fehér fellegből csordult szentelt vízben
egy csöppnyi kezdet nekivág az útnak.
Talpnyom-mintát reccsen
a bakancs bordámon,
mérföldek tapossák
testem "hét-határon"...
Furcsa érzés volt, mikor átkarolt,
magához húzott, majd megragadott
őserejével az a hatalom,
mi a mindenek felett kavarog.
Letűnt szentélyek nyomában
"és megnöve mind az ég seregéig,
és a földre vete némelyeket ama seregből
és a csillagokból, és azokat megtapodá"
agyamba égett összegyűrt képek
csalogatnak egy sivár partszakaszra
hol múlt-rajzolta lépteink maradtak
a sirokkó*-vájt homokdűnéken
akácok közt kúszva
zsong mint hárfa húrja
szomorún bolyong a szél
s csillagok gyúlnak
apró lámpabura
mind míg szikrázik a fény
átölelik vállad
hold-fürösztött árnyak...
Álarc mögé bújtam
a lelkemen túlra;
porladó magányban
körötted tanyáztam -
Tudod, hogy én vagyok.
Az éjjel különös álmot láttam:
vonattal suhantam a semmi tájban.
Száguldott a szerelvény nesztelen,
Füst-sínen gomolygó köd-kerekeken.
Ó, én Istenem! Mily sorsot szánsz nekem?
Miért kell arcom maszk mögé rejtenem?
Mosolyom elhagyott, magam maradtam -
Hangom haldoklik fojtó rongydarabban.