Lakatos Anikó
agyamba égett összegyűrt képek
csalogatnak egy sivár partszakaszra
hol múlt-rajzolta lépteink maradtak
a sirokkó*-vájt homokdűnéken
akácok közt kúszva
zsong mint hárfa húrja
szomorún bolyong a szél
s csillagok gyúlnak
apró lámpabura
mind míg szikrázik a fény
átölelik vállad
hold-fürösztött árnyak...
Álarc mögé bújtam
a lelkemen túlra;
porladó magányban
körötted tanyáztam -
Tudod, hogy én vagyok.
Az éjjel különös álmot láttam:
vonattal suhantam a semmi tájban.
Száguldott a szerelvény nesztelen,
Füst-sínen gomolygó köd-kerekeken.
Ó, én Istenem! Mily sorsot szánsz nekem?
Miért kell arcom maszk mögé rejtenem?
Mosolyom elhagyott, magam maradtam -
Hangom haldoklik fojtó rongydarabban.
Tétován lép s lassan a múltba vész az év,
a közelgő "új" topog az éjfél küszöbén.
Fölzeng a templom tornya.
Fent éjfélt üt az óra.
Éji antifóna,
múlt és most dalolja...
Időutazás egy nyakékkel
Emlékszel?
Egy angyalszárnyat adtál nekem,
s én hittem, hogy végre létezek.
Hittem, talán megláttad bennem
igaz létem itt, ebben a testben.
Kalaszíriszt végy! Válladra tégy fátylat!
Ízisz átkísér a túlvilágba. Menj,
Ay lánya! Hogy szépséged érkezzen e
földi életre.
Bús-feketén hömpölygött az éjszaka,
Paplan alatt bújt az összes csillaga.
Az elfogyó Hold gyászruhába öltözött,
búcsúzott a mától, mi végleg elköszönt.
Úgy hagytál el,
mint keleti partot
a rubint-ajkú alkony;
még csókolná izzón a homokpadot,
de elragadják tajtékzó tenger-habok.
Csillagokra, ha nézel
fűzfaágon ringó éjjel -
csak néhány pillanatra
tompa fényem felvillantja