Lakatos Zsolt
Hallom a hangod. Beszélem a
nyelved. A koszból szürreális
képet festek: ecset, paletta,
vászon - minden árnyék.
Arcom hideg, fehér maszkját
ordítom. A pontos menekülés
sakktáblája is falfehér. Minden
lépés önmagához ér. Így
történik, hogy különben is...
Azt akartam, hogy tudd. Ahogy szoktuk,
leírtam egy papírra és összetéptem. A
darabokra nehezéket raktam - a kezed.
Elzúgnak a metrók, a vonatok.
Kikönyökölnek az utasok. Arcuk
visszavert arc. A sugárzás fénye
mesterséges. A lentről vagy fentről
vett energia végleges koponyájában
ülnek. Fiatalodnak vagy vénülnek -
episzkóp látvány a szívem leejtett
szívdobogásán. Úgy állok itt, szinte...
A világ rendjét próbálom. Felsegít egy
kiskabát. Piros színe foszfor, s tükörképe
fekete nadrág. Együtt mozognak, aztán
külön. Két fél test iránya szalad át a
tükrön - meg a lámpák meg a fények,
mint színházban meghajlásig játsszák,
hogy másik világban élnek.
Le akarom írni, miből születtél, az anyagok
különleges mását. A gyöngy vonását, a
hálók érzékenységét, a váltakozó
éjszakák rendjét. Szeretném papírra vetni
azt, ami így megértett téged. Ami ennyire
közel született hozzád, és érzéke lett a...
Valami kell néha... ülni önmagammal,
és nézni a semmit. Az ütött-kopott
hangokat a falon, de néha az kellene,
hogy itt légy a nyugodt bal oldalamon.
Valami enged... a következő kör
ingyen van. Egy szép estét akartam,
s mondani, hogy tudom, de lebbent
az éjszaka és fény tört az úton...
Még éjjel van, még nyugodtan
őrizhetem a lelked. A tompa
élű nagy, bús telkek bezárt
szögét vigyázza szívem kulcsra
zárt világa. S te benne alszol
minden szobában, hol a falak
felé, hol háton, hol hason, de
mindig úgy, hogy ne érj túl...
Én már néha látom az Istent.
Kezében nagy, bolond
jegenye. Az asztalon kétszer
sült a kétszersültek kenyere.
Kedvesem, az idők teraszán
ülök. A Tejút és minden, ami
örök, előttem vonul el nagy
lebbenéssel sürögve, apró
forgácsolt csillagpor
hullámait keltve a
súlytalanságban. Bátortalan
vagyok, nem létező vonalakra...
Este az asztal körül - fények
csodája. Némán ül a némaság,
és bezabálja a koppanni kész
kéz neszét, ha lecsúszik róla
fejem. De még nézem, ahol
ültél, kávéd illata fölött a
kiskanál mozdulatába égve az
ablakon át beszökött a nap, és...
A bátyám már nem néz tükörbe. Fogait
megette a panasz. Koraérett szenvedéseit
házilag készítette, mert úgy a legfinomabb.
Azt álmodom, hogy bolond vagyok. Nem nehéz.
A száj lecsüng és megremeg. Egy kedves nő két
szendvicset csinál nekem, csak nekem, és senki
másnak. Nem tudom, mit rak bele, meglepetés,
de velük nekivágok a világnak, pedig csak két
szendvics az egész.