Lakatos Zsolt
Én már néha látom az Istent.
Kezében nagy, bolond
jegenye. Az asztalon kétszer
sült a kétszersültek kenyere.
Kedvesem, az idők teraszán
ülök. A Tejút és minden, ami
örök, előttem vonul el nagy
lebbenéssel sürögve, apró
forgácsolt csillagpor
hullámait keltve a
súlytalanságban. Bátortalan
vagyok, nem létező vonalakra...
Este az asztal körül - fények
csodája. Némán ül a némaság,
és bezabálja a koppanni kész
kéz neszét, ha lecsúszik róla
fejem. De még nézem, ahol
ültél, kávéd illata fölött a
kiskanál mozdulatába égve az
ablakon át beszökött a nap, és...
A bátyám már nem néz tükörbe. Fogait
megette a panasz. Koraérett szenvedéseit
házilag készítette, mert úgy a legfinomabb.
Azt álmodom, hogy bolond vagyok. Nem nehéz.
A száj lecsüng és megremeg. Egy kedves nő két
szendvicset csinál nekem, csak nekem, és senki
másnak. Nem tudom, mit rak bele, meglepetés,
de velük nekivágok a világnak, pedig csak két
szendvics az egész.
...mert olyan szép, mikor önmagad
veszed fel. Nézlek, kitalállak,
formállak csukott szemekkel,
az illatod követem - ess, eső,
ess, kintről bezuhog a hang,
és rendet tesz. Bőröd rezonál,
a hangon átszáll - zavar a fal...
Mint észrevétlenül kinyitott ablak a szívem.
Átropog rajta a földre hullott fának ága.
Óriás lélegzetem, minden feszült idegen,
visszatér a bordák csont monostorába.
Belőled áradó szavakból, minden mennyországból,
azon szándék, mi az életünket úgy övezi,
haladni teérted, s a megkövezett út porából
váró szíved összes dobbanását kisejteni.
Félni szeretnék attól, hogy elveszítlek.
Remegni üvegvékonyan a töréstől.
Addig álmodni téged, míg el nem hiszlek
igaznak a mindent elejtő enyémből.