Lakatos Zsolt
A bátyám már nem néz tükörbe. Fogait
megette a panasz. Koraérett szenvedéseit
házilag készítette, mert úgy a legfinomabb.
Lefekszem itt, kiárkolt gondolatokkal
nagy sugarú kört rajzolok az égre.
Benne pirosra festi bánatát a csillag.
Hosszú szalagokat ejt, húz - magának
kapaszkodik belém, és eljátssza velem
lelkének álmát.
Nagy halomra rakott tengerektől
elúszik a sötétség. Felgyújtottad
bennük a villanyokat, s az egész,
mint a tér fényes belseje,
kiáltásommal teli csönd lett. Itt
utazom, azt hiszem, lebegve.
Belőled áradó szavakból, minden mennyországból,
azon szándék, mi az életünket úgy övezi,
haladni teérted, s a megkövezett út porából
váró szíved összes dobbanását kisejteni.
Amikor felébredtem, egyszerű tél
volt. Éreztem, valaki hangosan
utál. Az út repedéseiben a jégfolt
kövéren kitartotta arcát, de nem
néztem bele. Közönyösen
megszelídült bennem, és szívem
olvasztótengelye átszűrte a tartás
kioldott vizét. Kavicsok karcát...
Félni szeretnék attól, hogy elveszítlek.
Remegni üvegvékonyan a töréstől.
Addig álmodni téged, míg el nem hiszlek
igaznak a mindent elejtő enyémből.
...mert olyan szép, mikor önmagad
veszed fel. Nézlek, kitalállak,
formállak csukott szemekkel,
az illatod követem - ess, eső,
ess, kintről bezuhog a hang,
és rendet tesz. Bőröd rezonál,
a hangon átszáll - zavar a fal...
Mint észrevétlenül kinyitott ablak a szívem.
Átropog rajta a földre hullott fának ága.
Óriás lélegzetem, minden feszült idegen,
visszatér a bordák csont monostorába.
Azt álmodom, hogy bolond vagyok. Nem nehéz.
A száj lecsüng és megremeg. Egy kedves nő két
szendvicset csinál nekem, csak nekem, és senki
másnak. Nem tudom, mit rak bele, meglepetés,
de velük nekivágok a világnak, pedig csak két
szendvics az egész.