Lambert István
Mindennapok hada indul ostromra,
Kínt, nyomort, fájdalmat ajándékozva.
Végigsöpör a védtelen vidéken,
Kik tehetik, menekülnek előle.
Szép ruhába bújó, tanulatlan fiatal,
Ki az iskolapadot koptatja minden nap
Gonosz, zord évszakokban
Életét önmaga járja,
Mint folyón tova utazó,
Egyszerű kis papírhajó.
Miért fáj minden egyes nap?
Pedig oly gyorsan elszaladt!
Éget még belül szüntelen.
Minden nap újabb gyötrelem.
Voltak szép napok, nem tagadom,
Döntések születtek, elfogadom.
Ezernyi csók és boldogság,
És most? Túl nagy a távolság.
Mindig, mindenhol ott vagyok,
Apró zugokban tanyázom,
De ha eljön az időm, előbújok,
Hatalmasra tárom ki országom.
Ugyanúgy fog kezdődni, mint minden más nap,
Még is megváltoztatja a továbbiakat.
Őrültségeket fogok megtenni,
És nem is fog senki kényszeríteni.
Éjszaka ülve az ablakom mellett
Bámultam a felhős, borús eget.
Mindig láttam, de ma jobban vonzott,
Ismét telin mosolygott le a Hold.
Ülök a széken, nézem az ablakot,
Látok mögötte egy apró világot.
A hóban, bokrok alatt, fák lombjain
Törékeny madarak akarnak túlélni.
Telik az idő, lassan-lassan múlik,
Minden perc egyre hosszabbra nyúlik.
A figyelem lankad, látod arcomon,
Fejemet álomra lehajtom.
Legbelül, a sötétség mélyén,
Egy gyertya ontja halvány fényét.
Búsan tartja büszke lángját,
Lángjában őrzi az álmát.
Új nap jött az életben,
Megismertem egyik éjjel,
Megigézett szép szeme,
Ismét hibázott a szívem.
Ül a konyhaasztalnál, csak mesél,
Csak törnek elő belőle a mesék.
Örömmel, szívből, boldogan emlékezik
Az időkre, melyet szívében őriz.
A kérdést feltették, vártuk a választ,
Csendben, hogy mindenki tisztán hallja.