Landi Kristóf
Szamárnak túl jó vagyok már,
De lónak még kevés,
Így kezdeném a történetem,
Hallgasd meg, milyen
Tíz év semmittevés.
Marni fogsz, ha marni kell,
Magad vagy a Halál,
Ha eljön az A Pillanat,
Megvillantod rossz éned
Hófehér farkas-fogsorát.
Piszkosszürke báránynyáj
Oson el az égen,
Visznek engem magukkal,
De nincs már mitől félnem.
Zsibbadó tagokkal még egy éjjel vége,
Ébred a város épp, a szombat reggelére.
Kel fel a nap és sugarait szórja,
S én mint gyári droid térek nyugovóra.
Az idők játszanak velem és rajtam,
Elmúlt, ami elmúlt, és ismét magam maradtam.
Kór és fájdalom az egyetlen társam,
Segít, hogy a jövőt tisztán lássam...
Halkan már szól vészjel,
És hallom mit mond:
Újra kell tervezni,
Rossz irányba haladsz,
A jó úton.
Többet tanít nekem a csend,
Mint másnak az élet,
Ők a zajtól azt hiszik, meghalnak,
Én a némaságtól tudom: Még élek.
Helyben topogó Óramű életem,
Keresztként kísér szomorú éveken
Által, és vissza, előre, hátra,
Soha nem haladva, örökre állva.
Hosszú hetek teltek-múltak,
Fagy jött a nyár helyén,
S érzéseink elcsitultak.
Most itt ülünk egy padkán,
Egymás mellett,
Könnyet törlünk egymás arcán,
Sajátjaink helyett.
Alázat és áldozat,
Még egy rontott változat,
Tükörképed hazug valód,
Becsületed elkaparod.
Nem hallgattak meg a falak,
Néma csend a válaszom,
Minden szavam egy vészharang volt,
S "én megmondtam..."
Ennyi támaszom.
I.
Gyönyörű színekben pompázik,
Alatta tenger, felette ég,
Ki úton van, talán elázik,
De ha vizes is lett, egyszer hazatér.
Kint, esőben ázva, vihartól félve,
Félelemtől erősen, bármit túlélve,
Sok év alatt edződött az ember,
Az ember az, kit sors nevelt fel.