Langmár Zoltán
Halogén-kezelt relatív időmben
alkony lett a hajnal, éjfél A DÉL...
Múlva, nem telve, időm így szivárog,
s lehelete, a hűvös, fénytelen csend,
és színeit veszti szűk láthatárom,
mint reggeltől idáig az örök rend.
Meg-nem-érdemelt, egyre vékonyabb
jegén a földi-égi kegyelemnek,
túl közel is talán még távolabb,
te, magad-űzte fél-élet-eretnek
Legyen bár ez a sors rám méretezve,
nem volt, nincs, nem lesz keserűbb pohár,
mint tapintatos csendet lélegezve,
a holnaputánt is felélve már
Fényt gyújtanak majd mások, ha nem én,
s lesz, aki sajnál, döbbenten csodál,
milyen mély vagy az élet peremén,
és ha nem ért, lehet, kővel dobál...
Erővel, mersszel újratöltve állt
többedmagával össze; és a járda,
a lépcsőház s a pad, mely másnak ágya,
szűk lett és általa amortizált.
mint mindig, mint a vég
újra látlak, itt vagy közel
te egyszerű szépség
és ez a perc biztosan jel
de ünnepnek felemás
megfakult, mint minden ünnep
és reszket a hallgatás
minden alkalom így múlik el...