Lebán Csenge
Az ember mindig többre vágyik. Ilyen a természete.
Nem elég, miért megharcolt már, ez a dolgok menete.
Nem elég egy beszélgetés, egy átvirrasztott éjszaka,
Nem elég a régi barát egyetlen elejtett szava.
Nem elég a lélegzet, az ember még egyre vágyik,
Nem éri be napsütéssel, kint marad és elázik.
Nem elég többé a gondolat, látni vágyik, mit szeret...
Minden este megkértelek:
Ne tégy ostobaságot!
S te minden reggel így szóltál:
Csodáld meg a világot!
Nem telik el nap, Mama, hogy ne gondolnék rád,
Nagy hiányod azóta is minden percben fáj.
Nézz rám! Újra itt vagyok.
Beszélsz hozzám, de nem értem.
Bár szavaid, mint mindig, nagyok.
Mégis zavarosnak vélem.
Fehér szárnyak, glória, egy földreszállt angyal
Zöld szemekkel, mosollyal és ölelő karral.
Rám tekint, és édes görbe húzódik az arcán,
Távolról már figyel, nagy örömmel vár rám.
Kinyílik a rózsa, még ha későn jön is a nyár,
Előbb-utóbb akkor is, ha soká fagyos a táj.
Eljön délről a madár, lehet, késik, de érkezik,
Mert szívéből tudja, hogy meleg nyár ígérkezik.
Smaragd-zöld tündér, gyönyörű lányka,
Körbevesz az élet, csicsergő madárka.
Illatod jó, friss, mint a nyíló virág,
Jöttödre kivirul, megszépül a világ.
Jobb szeretem ezt a csókot, ma mégis másra vágyom,
Múltam édes emlékei feltörtek, mint álom.
Olyan volt ő, mint egy Isten, egész másvilági,
S arról, miről ő mesélt, nem beszélhet bárki.
Innentől már nem hagyja el
Több panasz a számat,
Némán ül ki szemeimben
A mérhetetlen bánat.
Magyar háborús hősök emlékére
Mindennek már oly sok éve,
Hogy a szörnyűségnek tényleg vége.
Nagy ára volt, sok-sok élet,
Szomorún zengő gyászének,
Hogy megkapjuk, miért küzdöttek,
S a sírba önként befeküdtek.
Bárcsak meg se ismertelek volna!
Akkor most nem esne rajtam ekkora csorba.
Bárcsak soha ne is láttalak volna meg!
Akkor most nem lenne életem egy hegy,
Mit meg kell másznom egyszer. Folyton erőlködök,
S azt érzem, hogy lassan teljesen megőrülök.
Egész nap csak alva, mindent hátrahagyva...
Igyekszem létezni gondtalanul.
Néha lelkemen át-átvonul egy szomorkás,
Nosztalgikus érzés...
...Fiatalság zsongása.
Az emberek jönnek-mennek,
Ez az élet rohanása.
Miattad, hogy lássalak, bejártam volna a világot.
Eltapostam volna, ha utamban áll, minden virágot.
Az égről a csillagot én lehoztam volna,
Összehordtam volna csak neked, halomba.
Azt kérdezed, miért könnyezem?
Mindig felfelé törekszem,
És boldog ember lettem veled.
Mégsem töltöd ki a helyed
A szívemben, mit neked szántam.