Lejkoné Kristóf Olga
Nyár heve éget, vakító fények,
Tikkasztó hőség - szomjazó nyáj.
Fekete felleg ábrándot kerget,
Villámlik, dörög, buzog az ár.
Versenyezni bárkivel is
Nem akarok.
Saját gondolataimmal -
Jól megvagyok.
Maradj velem, fáj a magány...
Kétségem nagy, sorsom talány,
Hozd el az élet mosolyát,
Láttasd a tengernyi csodát.
Gondolatban most veled vagyok.
Érzem - átölel erős karod,
Mondanám: - kérlek, szólj valamit!
De a néma csend belém hasít.
Mi ott születtünk, hol minden véget ér.
Álom, valóság - elmúlásról mesél.
Örök kérdőjel lett az életünk,
Gondjainktól nem menekülhetünk.
Gyermeknapon jól megvagyunk.
Lenge szellő fújja hajunk,
Süssön a Nap, zengjen a dal,
Játsszon, fusson - aki akar.
Virul a csend,
illata leng,
ha a Nap aranylik,
boldogság áramlik.
A szerető szülők legnagyobb öröme,
Mikor megérkezik várva várt gyermeke.
Mikor pici teste anyja keblén pihen:
- Mennyei boldogság lehet talán ilyen.
Eljött Pünkösd, megérkezett.
A templomi gyülekezet
Apraja és nagyja - hittel -
Imádkozik tiszta szívvel.
Egy, kettő, három,
Ki lesz az én párom?
Gyere, Jankó, ízibe,
Itt vár rád a Gizike.
Aludj, kicsim, aludjál...
Alszik fán a kismadár,
Szundikál Micimackó,
Méhecske és pillangó,
Halacska is lemerül...
Porszem vagyok, és oly nagy a világ!
Elkövettem benne sok-sok hibát.
Hervadozom, mint szomjazó virág,
Létezésem segítségért kiált.
Az elárvult tekintet
mély énemből fakad.
Szeretlek... amíg élek,
jóságod megmarad.
Sorsom homlokomra írták az évek,
Sóhajokban keresem magam.
Lehet a régiből újat faragni
Úgy, hogy nem idézek untalan?