Lejkoné Kristóf Olga
Szeretett Mikulás bácsi,
Ne menj tovább, ácsi, ácsi!
Mikulás, kedves Mikulás!
Az élmény veled oly csodás,
Ezért is várnak jó sokan,
És körbeállnak boldogan.
Hidegek az éjszakák, füstöl a kémény,
én is visszavonulok november végén.
Sok mindenre gondolok - álmodok néha,
merengésem irányít, mely csendes, néma.
Zúg a folyó, zúg az erdő,
Könnyezik a szürke felhő.
Bánatot sírnak a hegyek,
Az ember sem elégedett -
Vajon mindez hová vezet?
Szertezúzott álmok, széttépett remények,
Előrevetített Armageddon képek,
Tövisekkel tűzdelt, szomorú valóság.
Mi marad akkor, ha elsorvad a jóság?
Ha a jók pusztulnak, mi lesz a világgal?
Könnyáztatta elme küzd a látomással.
Láttad már a Napot sötét felhők
között?
Mikor ragyogása mordsággal
ütközött,
mikor hadakozik hangos
morajlással,
égi háborúval, villám-
csapkodással?
Ha szív a múltban megpihen,
Erőt nyer csüggedő hitem.
Emlékeimben megragad,
Sóvárgó lelkemhez tapad.
Várj még, te ősz, ne vidd el az álmom,
Hideg télben reszketek és fázom.
Ne vidd el a színeket a tájról,
Harmatcseppet a sok kis virágról.
Életutak bágyadt porát,
Örömök, bánatok sorát -
Belepte a múló idő.
Múltat őriz a temető.
Amikor a Nap sugara
szürke felhőt bontogat,
amikor a szeretetem
boldoggá tesz másokat
Énemben szunnyad minden, ami lettem.
Minden, mit átéltem, mit megteremtettem.
Amíg kicsi voltam, fogták a kezem.
Már nincs, aki mondja - édes gyermekem.
A nő olyan, mint a rózsa,
Illat és szépség hordozója.
Rózsa - a virágok királynője,
Nő - a szerelem Istennője.
Tíz sorban mindent "eldalolni
mindent, mi fontos, hogy lehet?"
Hogy abba minden beleférjen:
gyűlölet, közöny, szeretet.
Színekben pompázik az ősz.
A nyár még kicsit elidőz,
De ősz uralja a teret,
Nyár búcsúcsókot ereget.
A fáradt lélek visszahúzódik,
Bizonytalanságba burkolódzik.
Botladozik a napsütésben,
Vergődik az éji sötétben.