Lekner Balázs
Megbántani nem akartalak soha,
mert ez az érzés nekem oly mostoha.
Ne haragudj rám, kérlek,
befejeztem, tényleg.
Most elképzelem,
Hogy itt vagy velem.
S fogod a kezem,
Arcom feléd emelem.
Nehéz elkezdenem e sorokat,
Gondolataim súlya noszogat.
Mikor megismertelek, nem gondoltam volna.
Hogy egyszer a hangod hiányozna.
Csendben nézek, gondolkozom,
Közben érte vágyakozom.
Szerelem-e vagy csak vonzalom?
Hiába kérdezik, nem tudom.
Egyszer csak észbe kaptam,
Másoknak emlékeket adtam.
Testem merev, semmim sem mozdul, fázom.
Esik, de koporsóban mégsem ázom.
A versírás csak akkor megy, ha rád gondolok,
ilyenkor a szavakkal, mondatokkal játszhatok.
Nem tagadom, hogy szeretlek,
de tudom, nem kaphatok szerelmet.
Hiszek-e szerelemben első látásra?
Miért ne, miért várjak az égi áldásra?
Mi jár a fejemben, mikor rád nézek?
Hogy ezt az angyalt a mennybe visszaengedni vétek.
Mikor beléptem az ajtón, megláttam Őt,
a megmentőt.
Kinek barna szemei ütöttek, vágtak,
még végre egyszer eltaláltak.
Egyszer véget ér minden,
minden, amiben hittem.
A nap is lenyugszik már
és világgá megy egy pár.
A versírás csak akkor megy, ha rád gondolok,
ilyenkor a szavakkal, mondatokkal játszhatok.
Nem tagadom, hogy szeretlek,
de tudom, nem kaphatok szerelmet.
Bárcsak elmondhatnám neked,
mi bántja szívemet.
De nem merem,
majd becsukom a szemem.