Lelkes Miklós
Fent esőfelhők az áttetsző fényben:
szürkét fehérrel elegyít az ég.
Lent zöld a táj, de rajta téltől álmos,
messzeségét el nem hitt messzeség.
Tréfás-szomorú vers a versről és a költészetről (József Attila emlékének is)
A vers? Az égi termék,
de lengő, légi termek
villanó tükre elvisz
szépséges fényszerelmet
Sokféle giccs van. Az látszatra jámbor,
amelyen öntelt láma a világról
mond csacskaságot (vagy fél-csacskaságot)
s Szeretetről - vagy melyen Nap leáldoz,
de még csókokkal eljátszik az ajka,
s mímelt szerelmet ken a pillanatra.
A diófákról termésük lehullott.
Mit ősz lenget most: fekete levél
itt is, ott is, és álmán a törzsnek
havas csendet ragyogtat át a tél.
Mindhiába oktatgató versikék (12)
La Fontaine Úr! Lehet, minket elátkoz
a birkanép, de mégis az Atyához,
az Úristenhez írjunk egy levelet:
a Teremtéssel, úgy tűnik, baj lehet!
Nem tudni ezt-azt bonyolult világban
sokszor nem szégyen - de kérdés, hogy mi az,
amit nem tudsz? S miért nem? Nem tudásért
felelős vagy - és felmented önmagad?
Havas fenyők, szépség és idegenség
bennetek együtt, hajnali szerencsét
remél a lélek, amikor kiléptek
a feketéből, éji messzeségnek
honából, látszat kigyúl és fehérlik,
s égő hószikrák szállnak fel a kékig.
Vágyó fogak. Fent zsírfényű a Nap.
A Nagy Lakoma el dehogy marad!
Csorog a nyál a piszkos földre le.
Sorvég tolong, zajong az eleje.
A fehér csend nekem kékkel a legszebb:
fénygyermekei égi végtelennek.
Vannak s nincsenek - ez együtt szép benne:
véges világok végtelen szerelme.
Volt karácsonyfák árnyait
rejtenék talmi fények.
Kint szürke égbolt szélmalom
szór szét álmos pihéket.
A vers olyan lény: álom köntösében
hozzád lép, mint segítő jóbarát.
Ha te írtad, akkor sem csak te írtad,
mert veled együtt írta a világ.
A kutya megállt félúton.
Egyszer még visszanézett.
Bizalmatlanság, s bizalom.
Tétova élet.
Fémszemeikben rézvörös.
Átszállnak égő réseken.
Itt-ott útjuk új pillanat
drágaköve: a végtelen.