Lénárt Anna
Délibáb játszik képzeletemmel...
Összefonódik a múlt és jelen,
egyik szemem sír, a másik nevet.
Csodát hordoz a vízparti táj,
a vízparti táj illatkavalkád,
illatkavalkád, ámul, ki arra jár,
ki arra jár, a parton megáll,
a parton megáll, csodát vár,
csodát vár virágszirmon át...
Kopp, kopp, ezernyi hang a csöndben,
halkan zizzen, hangosan kérdez, felel,
fáj a szó, a kérdés értetlen, itt vagy és
nem kérsz, csak követelsz magadnak.
volt egy csúf folt
mint egy árnyék
ködlepelben
lépegetett
az út porán
a múlt jogán...
Mit ér a szó, ha nincs, aki meghallja hangodat,
mit ér a szó, ha könny mossa meggyötört arcodat,
mit ér a szó, ha nincs, kivel megoszd szép álmodat...
Még ma is rózsaszínben látjuk ezt a világot,
városvégi magaslat ma is őrzi az álmot.
"A jó Isten haragszik"
mondta egykor nagyanyám,
ha dörgött és villámlott
viharfelhős égen át.
Egy pillanatra megálltam,
megálltam és maradtam,
maradtam, mert megfogott,
megfogott, szorosan tartott.
Ezen a csodás vasárnapon
első utam hozzád visz, anyám.
Ajtódon halkan kopogtatok,
ölelésre emeled karod.