Lénárt Anna
Két karjában anyám ringatott,
csillag voltam, engem álmodott,
szerette a babaillatom,
elcsüggedt, ha sírós volt hangom.
Valaha álmomban megjelent egy lépcső,
távolból nézve csupa aranyban tetsző.
Rohanni akartam, elindulni rajta,
tudatom valami óvón fogva tartja.
Ó, ti gyönyörű, buja asszonyok,
kik a tiltott napokra gyakran panaszkodtok,
ha ismernétek a férfinépet...
A benne lakott idős pár régen nem él,
az öreg ház falát megtépázta a szél.
Nincs már, ki gondozza, meszelgesse falát,
felmázolja a tisztaszoba padlóját.
Hol volt, hol nem volt... egy ősz szakállú apó,
hallgasd meg történetét, kedves olvasó.
Botjára támaszkodva járt a jó öreg,
körülötte mindig nagy volt a csődület.
Elmondok most nektek egy történetet,
mit nagybátyám a minap mesélt nekem.
Mondandóját huncut mosollyal kezdte,
kíváncsiságomat felébresztette.
Valamikor rég hallottam egy verset,
ami szívemnek már akkor volt kedves...
Az Alföldről szólt, végtelen rónáról,
a Dunáról, a kanyargó Tiszáról.