Lengyel István
rendezetlenül...
Menj és vigyél szavakat,
Másod Neked sincs.
Mondhatsz nagyokat,
Mi, mekkora kincs.
Nyitott sebek kopognak bezárt ajtókon,
És kéregetve hajlik most a megnyugvás.
Támaszfuvallat hűsítő hajlatokon,
Bolyongva tévelyeg a megtűrt szorongás.
Remegő karjaim úgy fogják át testem
Mélységes csendben. Csak zenélnek fogaim.
Buta illúziók vették bérbe fejem,
Fizetni nem tudnak, nincsenek jogaim.
Fáradt téli mosolyoddal nyáron jössz felém,
Szemem kékjében lila karod tartod elém.
Hű haragom üvöltése visszhangzik bennem.
Csalfán bújócskázik az ösztön, Édes Lelkem.
Mozgólépcsős, csábító jéghideg várak,
Szteroiddal etetett céltalan vágyak.
Elveszett szentélyek, ahol a Szent Lélek
terápiára szorul és mondja: félek.
Nézd, újra itt vagyok,
Még mindig harcolok.
Tartozom neked még,
Egy mosoly épp elég.
Belenéztem az idő szemébe,
Kezem tettem csontos kezébe.
Néztem, s a múlt, mint tovaszálló füst
Megfeketedett, kopott ezüst.
Mikor a sötétség tanított embernek lenni,
Elástam bálványaim, és feledtem nevetni.
A csontvázak fiatal életem szekrényében
Ott álltak, s vártak valahol a téboly tükrében.
Szétesett gondolataid darabjait kergetem,
Az egyikbe most belebújok lágyan, megtehetem.
Jártam már ott, ahol te most jársz!
Én csak hallgatok, hogyha megvársz.
Légy a hitem nevelhető formája,
Mi egyszerű létem menthetetlen diktálja.
Légy teremtésem értelme, bordája.
Maradj a gondolatok végtelen ábrándja.
Ma hagyjuk megfagyni az éltető napot.
Dobjuk el keresztünket, úgyis megtalál.
Húzzuk ki azt a leggonoszabb lapot.
A szégyen úgyis minden úton ott áll.
Bűvös tavon megcsillanó napfény a szem,
Mi most a múlt, jövő, igen, örök jelen.
Kérdés, ha van is, hitele már nem lehet!
Álomölelés csodaködben eltemet.
Neved legyen átok, ha rád találok.
És te rám találsz, bizton holtra válok.
Nem kell! Nem, te álnok, most ne szólj semmit,
Őröd legyen csend, nekem adj csak ennyit.
Merre is tartunk? Kérlek, mondd el, és hiszek neked.
Csak szólj hozzám, vezess, ott leszek melletted, veled.
Megyek utánad, mert olyan kristálytisztán látok.
Te tudod, érzed, ez a legkeservesebb átok.
Hamuszínű képek játszanak az ablakon,
Min kinézek. Mit megértek a rajzolaton,
Nem önámítás, nem más, mint a valóság.
Részegít, és térdre kényszerít a józanság.