Linn Márton
Piros felhő van az égen,
vérből és könnyből született.
Háború dúl lenn a földön,
az anya fiút temetett.
Ködfátyolon át látszik az erdő,
nem zöldellnek ott a fái sem már,
barnára festi őket is az ősz,
az ösvényein avar van és sár.
Haza, hol ringott a bölcsőm,
és körülötte a hegyek.
Hűs, habzó patak, a Kishegy,
ahol játszottam, mint gyermek.
Zöld fű körül az ágyásban a sok virág,
szemnek gyönyörűk, pirosak, sárgák, lilák.
Nélkülük, bizony, sivár lenne életünk,
olyan, mint a dallam nélküli énekünk.
Fekete halál éles hangja
töltötte be a bánya mélyét.
Az ácsolatok összes tagja
egymásra dőlve görnyedt négyrét.
Izgatottan vár mindenki
a karácsonyi csodára,
amit estére csomagba
rejtve raknak fel a fára.
Karácsony Martonvásáron, 1961-ben
Hatvanegyben, karácsonykor,
kik nem tudtak hazamenni,
karácsonyfát körbeállva
könyvet kapott valamennyi.
Nagyon régen, karácsonykor
lestünk ki az ablakon.
Jézuskához szállt a fohász,
mi feltört az ajkakon.
Hiába van minden,
ha egyedül fekszem
és mindig egyedül
kell reggel felkelnem.
Egyszer, régen feltűnt egy üstökös,
amely hol eltűnt, hol visszatért.
Szeretve jött és szeretve ment el,
de mindig időben visszaért.
Begyűrűzött nekem az ősz,
mit a sok szín jellemez.
Nem bódít már úgy, mint a nyár,
az élet nem kegyelmez.
Álmodtam egy szebb világot,
hol mindenki egyenlő.
Nincsen gazdag, nincsen szegény,
és egyformán jut emlő.
Gete és a Hegyeskő
átölelte völgyben.
Hol a sok régi emlék
ott van minden tölgyben.