Linn Márton
Megkondult a kis falumnak
templomának harangja.
Felkelnek, kik már alusznak,
mert hív a harang hangja.
Koszorún az első gyertya
békét kérve fellobbant.
Csendben állt a többi gyertya,
viaszszívük megdobbant.
Újra itt van a karácsony, nem láttam én szebbet!
Kis falumnak templomában hálaének zengett.
Összegyűlt a kis falunak apraja és nagyja,
Szívből jön kívánságuk, mi szájukat elhagyja.
Egyedül maradt a megőszült, vén fa,
társait elvitte az élet.
Egyedül, büszkén áll, nincs búcsúszava,
hiszen ő még sokáig élhet.
Fuder Feri hetven éves,
boldog volt a napja.
Összejött a családjának
apraja és nagyja.
Hetven éve, hogy született
Énnékem egy öcsikém.
Kit mindenki úgy becézett,
Az én kicsi Fricikém
Szokásunkhoz híven
összejött a dalkör.
Záróbuli címen
véget ér a szakkör.
Jön már a kikelet, rügy pattan az ágon,
Kezd véget érni a téli, fagyos álom.
Az erdő szélén a hó már alig látszik,
Nézem, a magasban pacsirta trillázik.
Nőnapra készülnek a klubbeli srácok,
Köszönteni jöttek a kedves hölgyeket.
Eltűnnek ilyenkor az arcról a ráncok,
Meg tudnák mozgatni most ők a hegyeket.
Negyven éve van már hírük,
Összeállt egy kis csapat.
Egy ritmusra vert a szívük,
Az ajkukról dal fakadt.
Kinek eszed kenyerét,
Annak nyelvén dalolj.
Ha látod ráncos kezét,
Oda csókkal hajolj.
Citera hangja veri fel a házat,
Énekszó hallik, amely szívből árad.
Új dalt tanul a lelkes, kicsi csapat,
Kivirul az arca, ha dalra fakad.
Visszanézve harminc évre
idézzünk emléket,
mikor régen eltöltöttünk
baráti estéket.
Itt a tavasz, csirip-csirip,
madárdaltól zeng az erdő.
Kinn a rétet betakarja
illatozó virágerdő.
Várom a tavaszt, jöjjön el végre,
vágyom a napfényt tél derekán,
Mikor a kertben virágok nyílnak,
madárdal szól a vén cserefán.