Linn Márton
Nézek fel az égre,
nap melege éget,
Nincs egy árva felhő,
amely erre téved.
Zeneszó hallatszik ki a kultúrházból,
Van, aki énekel, van, aki meg táncol.
Zene nyelvén szólnak egymáshoz a népek,
Daluk lelkükből jön, azért olyan szépek.
Kivirágzott erdőszélen
Kémlelem a kék eget,
Lepke helyett varjú kering
Jégvirágos rét felett.
Karácsony Martonvásáron, 1961-ben
Hatvanegyben, karácsonykor,
kik nem tudtak hazamenni,
karácsonyfát körbeállva
könyvet kapott valamennyi.
Élni ott szeretnék
kint, az erdőszélen.
Hol madárdal hallik
át a meredélyen.
Fekete halál éles hangja
töltötte be a bánya mélyét.
Az ácsolatok összes tagja
egymásra dőlve görnyedt négyrét.
Visszanézve harminc évre
idézzünk emléket,
mikor régen eltöltöttünk
baráti estéket.
Menj ki a rétre és dobd hanyatt magad,
nézzél fel az égre, a felhő hogy halad.
Érezd a fű s a virágok illatát,
keresd meg a lelked vezérlő csillagát.
Egyszer, régen feltűnt egy üstökös,
amely hol eltűnt, hol visszatért.
Szeretve jött és szeretve ment el,
de mindig időben visszaért.
Lennék boldogság, mi arcodról sugárzik,
mikor a szíved megnyílik felém.
Szemedben ragyogás, mi rám átsugárzik,
ha azt mondod, hogy szerelmed enyém.
Drágaságom, neked hoztam,
száraz fűből fészket fontam.
Kóstold csak meg, milyen finom,
lesz most bizony eszem-iszom.
Felpercent a Napnak első sugara,
meleggel árasztja el a földet.
Felébredt az erdő dalos madara,
vaddisznócsapat kifelé csörtet.
Nézem, ahogy mosolyogsz,
szívem nagyot dobban.
Visszaköszön ez a kép
mindig az álmomban.