Linusz Réka
Gyönyört véstél sebezve szívembe,
nem tudom hogyan érted el,
azt sem tudom megmondani neked
mit szerettem meg benned.
Emlékszel rá? ...én emlékszem.
Sütött a nap, mikor megértetted velem,
bejöttél felébresztettél, közölted.
Tudtad hogy szeretlek, tudom hogy szerettél,
mégis megtetted mégis kezem örökre elengedted.
Haragszom az életre
gyűlölöm amit élnem kell,
hiába ordítok senki sem hall.
Néma sikoly, ez vagyok ma.
Aztán újra leül és tollat ragad,
elgondolkodik, most hogy látod magad?
Ott vagy, ahová mindig vágytál?
Most a kezét fogod annak, akire vártál!
Sokszor megkérdeztem már,
de soha nem válaszoltál.
Tudod még mindig az izgat
van-e olyan hely, hol nem hazudnak.
Érezted már úgy magad,
hogy nem érzed magad?
Nincsenek fények,
csak foltok.
Nincsenek nappalok,
sem éjjelek.
Nagyapámmal fúrni faragni
az volt ám az igazi.
Nem kell kisautó, sem Barbie
csak te gyere velem homokvárat építeni.
Szeretném azt érezni,
karodban tudok megnyugodni.
Szeretnélek úgy szeretni,
mint még soha senki.
Más vagyok, már nem az a naiv fruska
néz rám vissza a tükörből,
az a lány mára már nincs.
Őt sokan bántották,
alázták, kihasználták
ő mégsem ordított,
csak magába fojtotta bánatát.
Tudni kell szeretni,
tudni kell mérlegelni,
tudni kell megbocsátani.
Mindennap ugyanaz, mindennap másnap,
mindennap ugyanazok az emberek,
mindennap mások háborúznak,
mindennap azok a gondok gyötörnek.
Az érzés melynek hatalmában mámorosan élsz,
az érzelem mit iránta érzel
a kontaktus, mit vele tartasz
az aktus melyet együtt megéltek.