Liszkay Szilvia
Az én falum csöppnyi hely,
ismerős itt minden fej.
Kertünk végén patak szalad,
csiklandozza a sok halat.
Rongybabám a polcon hever,
emléke mára csak teher.
Egykor ragyogott az arca,
nem sújtotta élet harca.
Párnák között fekszik testem,
felhők felett lebeg lelkem.
Fájt az élet, s elmentem,
a kínok között elvesztem.
Huszonnyolc éve, hogy világra hoztál,
jólétemért megdolgoztál.
Virrasztottál ágyam felett,
ezért hálám sose feledd.
Vágytól égő lelkem csak téged akar,
de ez a szerelem számomra fanyar.
Nem lehet édes, mert nem vagy enyém,
másom nem maradt, csak a remény.
Beszóltál nekem és lenyeltem,
az ügyet nyugodtan kezeltem.
Most megkapod tőlem keményen...
Bujdostam a fák között,
valaki meg rám köszönt.
Hátra néztem, elfutott,
az álmomig eljutott.