Litauszki Gyula
Nem gyűlölök vagy szeretek, tudod!
S nincs utálat, sem pedig dicséret.
Vágyunk ural, s nem szívünk vagy eszünk:
Ösztönünk hajt, vagy pedig a végzet.
Drágám! Az idő csak halad és szalad!
Gyors percekre gyors órák hullanak,
S egyszer csak vége lesz a sötétnek,
Szürke árnyak adnak helyet a fénynek!
Kő vagyok a legkeményebb kőből,
Ha belém rúgsz, lábad fájjon tőből,
Ha eldobsz, zúgva íveljen röptöm,
Testemben sziklák erejét őrzöm!
Éveim súlya. Azt mondod: teher.
Gerincem hajlik, földbe nyom, lever,
S hajam kevés, az is mutatóba`:
Egyesével állnak a tarkómon sorba...
Ülünk a kanapén -
Csak ketten, Te meg én.
Így ülünk már régen,
Édes, kéz a kézben.
Fenn a hegyen
Fel-felmegyek egyre,
(Szigorú sziklákon át)
Fel, a magas hegyre.
Emelem lábam,
(A szív szúr, sajog a hát)
A teljes magányban.
Kenyér ázik a tejben,
Ráncos kéz szórta bele,
Munkás, reszkető, örök
A mama dolgos keze.
Csillagösvényen csintalan csillan,
Illatos réten szél szárnyán illan,
Olvadó jégcsap a tavaszi éjben,
Eltévedt napsugár barlang-sötétben.
Mennybe kering a madárdal,
Isteni kegy kíséri:
Zsong a tavasz körülöttem,
Öröm látni, megélni.
Nagyapám emlékére
Lejt az út, s a lépés vele egyre gyorsul.
Az évek fogynak, mert lemaradnak rútul,
S míg mögöttem egyre hosszabb a pálya,
Előttem rövidül... de vigye el a kánya!
Még gyermekként, mint kis tarisznyát, kaptam
Szülémtől apró kendőcskébe kötve,
Az évek során ki-kibontogattam
Lelket, szót, rímet írt sorokba öltve.
Szobánkban a kályha tüze pattog,
Langyos nótát duruzsol a kályha,
Ott merengek ablak előtt ülve,
S nem jut el a fülemig a lárma.
Didergő testtel bújt ki a földből,
S bimbója várja, hogy süsse a Nap,
Hideg az éj, és hűvös a nappal,
De tavasz van, s az idő halad.
Amerre jártam, nem termett ott virág,
Kemény szava volt a fagyott rögnek,
Jégszilánkos, rideg színű világ:
S hókabátja volt a hideg földnek.
- Nyílik a hóvirág!
Tavasz lenne már?
- Nem, hiszen tél van még,
A hónap január!