Lizomka
Nézem az öreg almafát,
hajlott ívben átlyukadt derekát,
megritkult fejbúbján élettelenül álomba
szenderült büszke, szép korát.
Tanyavilág töviskés ölében
fanyarkás kökény bokrai,
ott cseperedtek fel apai családfámnak sarjai.
Nem talállak
a rideg kőhalmok mögött, a borostyánok
feltekergő bajusza fölött,
nem talállak
az avarok csörgő szintfoltjában, az angyalszárnyak
mohás műburkolatában,
nem talállak
a csepegő kút tekenőjében, a vén hársnak...
Emlékszem a gyermekkori otthon melegére,
emlékszem a két kezed engem átfonó ölelésre,
emlékszem a süteményed porcukros illatára,
emlékszem a frissen mosott ruhák hajtására,
emlékszem a szemedben ragyogó könnyekre,
emlékszem a nyakadban hullámzó gyöngyökre...
Azt gondolod,
ha kilépsz azon az ajtón,
megváltozik talán körülötted minden,
hátad mögött a láthatatlanság,
nem érhetnek sarkadban majd téged.
Őszi varázs is lassan elsorvad az elmúlt szép idők alatt,
aludj csak, aludj, szerettem, és álmodj halhatatlan, víg nyarat.
Négy elemi, és én büszkén felnéztem mindig reád,
nagy, érdes kezedben négy évszakos
erő, bölcsesség és tudás.
Egy kis karc a tiszta üveglapon,
egy kis harc a békés minden napon.
Egy kis csorba a tökéletes érzeten,
egy kis fenyítés a sértődött lényeden.
Árnyékot vet a napos vállamra a sors,
riadt tekintet, könnycsepp fut arcodon.
Most jó lenne inkább gyermeknek lenni,
gondtalan, aranyszemű homokot szórni.
Papírsárkányt magason a szélben eregetni,
cseresznyefán maszatosan kuncogva csücsülni.
Tiszta lapon még nincs karc,
sem holmi tinta harc,
Gyűretlen, könnytóból vigaszt nem kortyoló,
ítélkezés pálcája felette hangost nem roppanó.
Tekintetében büszkén nyíló szellőrózsa,
méltóságos, meghódításra vágyó a gerincének orma.
Nem kell mindent értenem,
elsuhant fák ágain ott ragadt az elhagyott képzelet.
Nem írok ma nyíló virágokról,
pipacsos rétről, repkedő pillangókról,
nem írok
kanyargó, nagy folyókról,
sem csergedező, fodrozódó
patakokról,
most nem mozdul az ügyetlen, remegő kezem,
mivel az elmondhatatlan szavaknak...
A távolság van,
hogy magához ölel, és van, hogy eltaszít.
Van, kit halálba betegít, míg mást élettelin gyógyít.
Hajdani takaros kis parasztház
Hajdani, takaros kis parasztház
meszes falán oly üszkös már a fény,
berogyott nádtetején elmerengve ül
egy szürke, magányos veréb.
Valamiért mégis erre gondoltam...
Arra gondoltam,
hogy miért siettél, mi hajtott idő előtt téged e világra?
Arra gondoltam,
ha még a szívem alatt,
biztonság burkában velem maradsz,
nem sérülhetsz, és nem bánthatnak, édes kisfiam.