Lovas Zsuzsanna Lux
Az élet tengerpartján álltam,
a homokban arcom szilánkjait láttam,
ahogy száz darabra törve
a szél vitte, cibálta...
Megszoktam már
Hogy a gyomrom korog
Hogy szemeim szürkeségben égnek
Megszoktam már
Hogy a hűs közöny
Mellkasodba téved
Bambán állok
A fényes Hold előtt...
Én vagyok
soraid között az elrejtett gondolat,
beszédedben a befejezetlen mondat,
én vagyok
mellkasodban a meg nem szűnő üresség,
a reggeli fény, amely lágyan simogat,
én vagyok
két lélegzeted között a szívdobbanás...
Ma minden ködbe veszett.
Túlpörögtem.
Ülök a fotelben,
S legszívesebben fel se állnék.
Ne nézz így!
Ne nézz így rám, drága, a zöld szemed lángol,
mellettem csak te vagy. Engem sose vádolj!
Hűséges mátkámnak fogadtam szívedet,
(néhány elvétett szón zokog a szerelem).
Vált-ó
kellek-e még néked
ha az eső kopog
ha a zivatarban ázott veréb vagyok
Kezem kezeden megpihen,
Válladra hajtom bús fejem,
A szívem hangosan zokog,
Utca kövén könnyem kopog.
Mielőtt este lefekszem mosolyod látom
s ha végre elér az álom
kezdődik a végtelen vihar
még ölembe hajtod le a fejed
megsimogatom fáradt arcodat
Ha süt a nap, én esőt várok,
- sírkövön fonnyadó virágok -
Ha kacag az éj, én könnyezek,
Fátyol borítja bús szívemet.
Mondd, meddig marad lelked rajongása az enyém -
mellyel minden percemet átszövöd?
Tükör
Rád bíztam álmom egy darabját,
A reggel kancsalságát,
A jövőm reménységét,
Fesztelenségem minden titkát...
Szenteste
Félve nézem a zöld fenyőt.
Úgy letenném alá
az összes bánatot,
hogy boldog mosollyá változzon,
s hozzon víg jövőt.
Elhagyhatsz hűtlenül,
de én itt maradok,
én a költők között
kis homokszem vagyok.
Ma csak sírnék, mellkasom zokog,
de hangom csendes, elhalványulok.
El-elengedek egy apró könnycseppet,
de nem hagyom, hogy arcom elfedje.