Lovas Zsuzsanna Lux
Már megint a hideg,
mely mellkasomban vert tanyát,
már megint egy emlék,
ami meggyötört
hosszú éveken át.
ma el kéne menni
és nem nézni vissza
ha ajkad testemből...
Mikor még én voltam tolladban a tinta,
És a tiszta vizet ittad, mint pálinka,
Mikor még forró lett hangodtól a testem,
És lefekvéskor az illatod kerestem,
Mikor még minden szavad igaznak hangzott...
Ha nem kell a minden,
itt van a semmi,
dögevők fognak
a húsodból enni...
Aprócska dobbanás, mit mellkasomban érzek,
Mégis beleremeg agyam torzult képe...
Ha már nem ízleled csókját, mint édes nedűt,
ha már elhúzódsz tőle, mert úgy érzed, megüt,
ha már nehéz felvenni a telefont, ha hív,
akkor már egyedül vagy, társad csupán a sír...
Ácsolják már a keresztet,
- Hozzá szöget is keresnek -
Melyre kitűzik a szívem,
- Keselyű tépi az éjben.
Mondtad - szeress!
Mondtam - szeretlek.
Mondtad - szeret
- én meg könnyeztem.
Ugye, tudod, hogy hazudok,
csak hogy jobb kedved legyen.
Ugye, tudod, hogy egyszer
mégis elmegyek.
Mit tennél, ha apa lennél?
szöget a falba jól bevernéd?
Vigyáznál az álmomra, hogy
mind váljon valóra?
Te vagy nekem fűszálon a harmat,
ezüstfán a tüske és levél,
hajladozó indán a madárdal,
hűs esti szélben - meleg ölelés.
A gyermek
Ma sincs másként,
mint volt azelőtt.
A gyermek az gyermek,
és nem kicsi felnőtt!