Lovas Zsuzsanna Lux
Hívott a hangom, felingerelt,
de hűvös mosoly fogadta jöttödet,
változtatnék, de hidd el, nem tudok,
szikrák mögött olvadni nem fogok.
Égbe néző ős fa lettem,
A Föld porához tartozom,
Felhőbe szállt hamu lettem,
Válladra hullva álmodok...
Én szerettem volna, hidd el - nagyon,
de csak néztem, és lengett karom,
néha a lábam meg-megfeszült,
és táncoltam akkor rendületlenül.
A nagy emberek mind kis viskóban laknak,
mert belőlük van a fény és a csillogás.
apám
Nézz fel az égre hamuszín szemmel,
s lásd, a festett múltad hogy úszik el!
Minden, mit tettél hittel, Istennel
vagy Isten nélkül, a porból kikel.
Elmondanám, hogy mennyi útra téved,
akit nem rettent a fájó végítélet,
elmondanám, de féltem arcomat,
megrettentem. Szemem jövendőt kutat.
Mondtad, hogy ne írjak, hiszen nem tudok,
A rímek rosszak, a ritmus megbukott.
Az érzés őszinte, sohasem hazug,
Írok akkor is, ha mindenki megrúg.
Baba vagyok, apró nagyon,
hangom a világnak adom.
Ha rám figyelsz, meghallhatod,
mit gondolnak az angyalok.
Az éjszaka már árvának talált,
Könnyem itatta vánkosom nedvesre,
Szél kopogott a terasz ablakán,
S reményem holdja örökre elveszett.
Küldd a lángot! Ég az ég -
vele fut a messzeség,
szél is zúg, vörös az ég,
jöjjön hát a teljesség!
Álomvilágban éltem,
de egy hajnalon
nyugalmamból két ölelő kar -
kimozdított.
Ha nem lennék, észrevennéd-e,
hogy nem írok, hallgatok.
Ha nem lennék, mert ajtóm
bezárnám és bujdokolnék,
mert fonnyadok -
eszedbe jutna-e egy-két sor,
mit írtam,
vagy emlékeznél-e, hogy...
Itt vagyok előtted, én jó Uram,
levetettem magamról a múltamat.
Csak vágyaim, álmaim
és embervalóm, amit kezedbe leteszek,
mint gyermek, ha rászólnak -
az ollót letegye.
Csak azt tudom szeretni,
aki engem imád...
Hiába minden,
- ez az én apró pici kis hibám.