Lovas Zsuzsanna Lux
Megnyertél egy "sosem volt" csatát.
Boldogságod egy "nincs ilyen" világ.
Reményed egy elfutó mosoly,
Sikered egy foszló álompor.
Már csak egy apró lépés,
és vége.
Nyikorog, mint szélben
fának a törzse.
Miért gondolod, hogy csak rád süt a nap?
Hogy minden reggel csak neked szól a dal?
Hogy az ősz miattad váltja fel színét,
S hogy a nyár fénye örökre a tiéd?
Bárcsak visszakapnám
szemem csillogását,
hogy elfeledjem már
arcom minden ráncát,
bárcsak létrán jönne
égből az esőcsepp...
Tudom, hogy szeretnéd:
Menjek csak feléd!
Tudom, hogy él benned
Egy böjtbe bújt remény.
Segíts át a poklon,
amely nem más,
mint a semmi!
Segíts
a világban
embernek lenni és maradni!
Magányos versek egy fiókba bezárva,
elhagyott érzések őrült karneválja,
felfordul a föld is, ahogy rajtajárok,
ha nem is akarom, gondolatom jár ott.
Szeress mindenkinél
és mindennél jobban
ahogy arcom redőibe csókod belelopja
a jövendő nyarat
a jövendő telet
amitől szép lehet még
a kettőnk élete
Mosolyog, mint akinek lágy
szellő simogatja arcát,
s nem fedi fel foszladozó
búját. Cérnát fűz a tűbe,
s újraférceli a múltját.
Hívott a hangom, felingerelt,
de hűvös mosoly fogadta jöttödet,
változtatnék, de hidd el, nem tudok,
szikrák mögött olvadni nem fogok.
Égbe néző ős fa lettem,
A Föld porához tartozom,
Felhőbe szállt hamu lettem,
Válladra hullva álmodok...
Én szerettem volna, hidd el - nagyon,
de csak néztem, és lengett karom,
néha a lábam meg-megfeszült,
és táncoltam akkor rendületlenül.
A nagy emberek mind kis viskóban laknak,
mert belőlük van a fény és a csillogás.
apám
Nézz fel az égre hamuszín szemmel,
s lásd, a festett múltad hogy úszik el!
Minden, mit tettél hittel, Istennel
vagy Isten nélkül, a porból kikel.