Lovász Edina
Hallgatnám hangod, ahogy fülembe suttogsz,
szavakat formálsz kusza-kavargó gondolataidból.
Szép szavakat, melyekkel vallasz,
válaszokat, melyekkel megbékítesz,
félszeg, bátortalan, kérdéseket,
simogatóan ható, becéző kellemességeket,
megnyugtató, békét adó szókat,
szívet mosolyra fakasztókat.
Csak egyszer kerülhetnék közel Hozzád,
szemlesütve lépve, egyre közelebb,
felemelve fejem, szemedbe nézve,
félénken; bár nyakadba ugranék leginkább.
Késő éjjel, vak sötétség.
Hold valahol a felhők fölött bújik.
Csillag sem fénylik,
nem engedi őket sem látni
a vastag, éji, égi takaró.
Csak ringatni tudlak, gondolatban... Csak dúdolni tudok Neked, némán, halkan...
Amikor lakat vagy a saját szádon,
amikor páncélos őr vagy a saját lelked ajtaján,
amikor fal és gátak emelője vagy saját életed útján,
amikor saját lépted elé vetsz gáncsot,
amikor nem tudok semmit Rólad, mert eltitkolod,
amikor nem tudsz rólam semmit, mert nem kell, Aki vagyok...
Fáradtan, álmosan, bágyadtan,
koszosan, poros lábbal,
kócosan, csapzott hajjal,
kiszáradt bőrrel,
elgyengült kezekkel,
ziláltan, kitikkadtan,
semmiféle gondolatokkal,
üres, kiégett aggyal...
Együtt ébredni, együtt feküdni,
együtt nevetni, együtt sírni,
együtt félni, együtt legyőzni,
együtt örülni, együtt szomorkodni,
együtt álmodni, együtt megvalósítani...
Esik. Két hete. Szomorú az ég.
Mint én magam.
Azóta hullatja esőcsepp-könnyeit.
Én szemem száraz maradt.
Szomorúan, értetlenül, bambán, elmélázva,
Könnyes szemmel nézek bele a sötét éjszakába.
Torkom mintha fojtogatná egy kéz.
Szinte bánom, hogy nem valós az érzés...
Akkor pár pillanat... s mindennek vége lenne...
Nem fájna többé ilyen nagyon szívem, lelkem.
Kinek szívem adom, szeretetem adom.
én pedig
Szeretetem mindenkinek adom.
Van, hogy az ember csak áll,
és vár.
Nem is az ember.
A lelke egy darabja.
Van a Nap.
Van a tenger.
Van a fény, a sugár, amint reggel a tengerből felkel.
Furcsa, kába félhomály,
tenger vízén pásztázva jár.
Tollak, pihék, ködök, felhők takarják arcom Előled.
Évek, életek, kétségek, féltések zárják be lelkemet Előtted.
Félelmek, bántások, kételyek fagyasztják jéggé szívem Tőled.
Utak, hegyek, rónák, tengerek tartanak távol Tőled.
Nem kopogok... ha kell... megtalálod...
Ha nem volt a fa alatt... mire vártál...
Ha nem volt Melletted... Kire vágytál...
Ha semmit sem kaptál...
Ha egyedül voltál...