Lowney Skerlecz Olga
Emlékem foszlánya, mint üres, régi keret,
Gyógyító, sós vizek síró lelkem felett...
Hangosan vergődő versek szonátája,
dobra verve, padra állva, vérvörösen kiabálva!
Szeretném, ha másképp szeretnétek,
Szeressetek azért, mert én - Én - vagyok.
Mérhetetlen tenger vizébe mártottam elfáradt nyelvemet,
Prédikáltam sokat,
Száraz nyeregből öntöztem mezsgyéket
S lelkeket
Szürke hályogba bújt szavak hadserege döngeti a megkorhadt, vén faajtót,
melyen rozsda csókolta vaslakat pihen.
Felriadva álmából kinyitja a titkot,
mit leple mögött rejt az idő kegyelmes karja,
és feledve hiszen.
Most nem akarok vihart írni...
lelkem tépett falra vetni...
Dédelgetem képzeletem...
zuhatagban fénylő énem...
Azt sem tudom, hol kezdjem el,
Álarcosbál, lógó fejjel
Nincsen kedvem mulatásra,
Szarvat rakni pad-pajtásra.
Éjszakáknak varázslatos
Holdfényből szőtt káprázatos
Hatvantornyú palotája
Zúzmarás ág kristály álma
Ha el találnék tévedni,
óh, kérlek, találj meg!
Ha elfelednék szeretni,
ölelj át szívedhez!
Másnapos felhőkre terítem ki száradni a lelkem,
Hogy bennem a borszagú fájdalom többé már ne égjen.
Vörös, Sárkány-nyelvvel testemet ne falja,
Hogy ne kelljen füstszagút okádni a falra.
Elsárgult kalászok között keresgetem -
Elégett, kiszáradt, még meg sem sült kenyerem...
Nem kell nekem kérges könyök vihorászó ebek között,
vicsorogva, kínba ríva, nem kell nekem hamis nóta...
Tele van a gatyám a siratós sorokkal,
Kopaszra vert rímek habbá vert fodrával...