Lukács Mária
Annyi vers született már
mint az égen éjjel kigyúlt csillag
nincs annyi ember ki olvasná
galambokat etetni tenyerünkből
kik majd összebújnak fejünk fölött
a szétszórt morzsát csipegetik
...
Ritkulnak a levelek minden pillanatban egy földet ér
a szerelem olyan mint futó lovak bejárják a földtekét...
Szeli a tengert egy fehér vitorlás
rajként madarak csillannak árbócán
a türkiz pompában minden elveszhet
lemenőben a nap még visszapillantok
a horizontot pásztázza szemem
látnám-e magam a hűs habokban
szívem nem tudná megmondani
a tarajos hullámok szép temetők lehetnek
inkább egy poros utat kell végigjárni...
Én szeretnélek szeretni, ne félj!
Bátran lépj ki az ajtón, loncok illatába
rejtőzöm, őrzöm a csillagodat, kik nevelik
fiaikat a jövőnek. Ültessük el
a szerelmet is, értjük már rég egymást.
Hogy mindig ember maradhassak,
te is kellesz, és vigasztaló szavak,
mint érett szőlőszemek, csurgó
aranyát poharamba teszem.
A szemem, mint egy bolygó,
látja, árkok futnak benne,
hogy születnek a csillagok
fényévekre, aztán elvesznek.
Felkapott a szél egy árva levelet
mit tavaly még elküldött az ősz
világosan felfedte titkait a kert
csak rábólintott tudja a tavasz
ír egy újat ha lesz ereje most
kezdte el fésülni az ágakat
megörvendeztet és állok előtte
a rügyek hálásak már most...
Keringeni kezd az élet a gyökerek élnek
fáknak öltöznek és énekszóval köszönnek
az égnek ágaikon egyre több madár ül
keresik helyüket hová költeni lehet
nagy a zsivaj érzik hogy itt a tavasz
pár órányi séta és utoléri az embert...
Hópelyhes csipketakarót a földre
az égnek ezüst ragyogást
a csillagokban meg lesz írva
minden kitárulkozás tükrében...
Törődnöm kéne jobban, elsimítani a hullámokat,
ha csak a parton állok merengve, nem jutok el a célig.
Íme eljövök hozzátok öltsétek magatokra
a legszebb ruhátok kint az utcák feketék
sárosak de én fényt hozok el angyalok seregét
felszabadítani bennetek mindent mi kétség oszoljon...
Mikor már nem hajolnak össze a levelek,
lassan lehull mind, csupasz ágak merednek
az ég felé, kapaszkodni kell egymásba;
nincs más út - csak a rögös, de megyünk rajta.
Mikor még minden szép
látjuk az élet értelmét
hisz itt vagyunk együtt
a levélhullásnak sincs vége
elejétől fogva tart rég a pörgés
olykor belefárad az ember
a bogár is köröz a fény körül
leszállna de lesz-e menedék...