Lukács Mária
Aranykapszulába zárt csókod íze,
mint márványajkaink rózsa dísze,
kivirágzik, majd ama fényes napon...
Csak úgy ketten
ülünk a fa alatt
jóízűn majszoljuk
a cseresznyét
ezt a kis piros
ropogós termést
a tavasz közelebb
hozza az ízvilágot...
Tavaszt hoztam neked
madaraim dalát
esővel csorog le
az ereszek falán
nótás kedvük nem szegi
egy falatnyi hiány
korgó gyomruk
még nem talált...
Kék és zöld
szemedben árnyék
völgyében föld
megcsillan csúcsa
szépséged délibáb
mezítláb lépek
futó gondolatban
csak hozzád érek...
Citromsárga hajóban úsztak a felhők.
A repülők piramisokat rajzoltak az égre,
csak néztem a víztiszta kékre.
Ha az öröm keresztülfut rajtam,
mint fürge gyík a réteken,
arcomat melegség önti el
- repce-sárga hullámok taréján -
majd megül a szívemen,
ami megérett, földre hull,
a természet megfáradt öreg,
mindent el akar temetni...
Kár lenne minden szót kifecsegni...
Belső hallásom szikrája pattan,
mint egy gumilabda, dobjuk fel a holdra;
kicsit ott marad - ezüstben ereszkednek
alá kihűlt kémények bársonyszemei,
pöfékelnek még, ha jó huzat van.
Leáldozott ez a nap is
még nem is éltem igazán
bejártam az emeleteket
a körfolyosókon előtted
ezer halott lábnyom
kerülgetem mint macska
ott ül a lépcsőn csendben
ablaktalan az éj hold...
Mindig csak futólag láthatlak,
de eggyé válnék a szürke úttal,
dajkálnálak, mint madárkát az ág,
kitartóan nézem - ujjbegyemre száll.
Tudom, még nem vagyok költő,
de te mégis megrajzoltál,
mert feszült egy szivárványív,
áthajol - ablakomból hozzád.
Az óra üti a perceket,
két lábon tűrheti az ember,
először felássa a földet
és elültet minden szerelmet.
Életben tarthat majd a szó,
és minden halálon átevez,
csak a jóknak lesz fogható,
míg együtt ringunk, felnevelsz.
Valami ölelésféle ez a nyár,
kis gombócokat gyúrnak a cseppek,
és lecsorognak talpamig az állról,
hogy újra fellélegezzek.
Egy oázis illatozik a teraszon
szemben a vár kapuja ásít -
tárva-nyitva, rajta héjaszem,
kikötőbe ért egy vízibusz,
alatta álmok folynak el...