Lukács Sándor
Minden nap egy ablak kinyílik
Egy üres ház ahol a szél süvít
Egy sarok ahol pár perc bent maradt
Kitekint de nem tud ott ragadt
Árnyak tépik lábamat,
Nem engedik, nem halad,
A múlt gyötör, számtalan
Szunnyadó részt testemből kiharap
Egy négykerekű fémszerkezettel
Szántok, boronálok, vetek
Majd a szünetben egy rejtett...
Egy hideg szobában
Hópelyhek a dagadó hold eltörpülő fénye alatt
Egy sétáló utca csinos világítása segíti azt
Forralt boros bódék között Őt megtalálom
Hogy kabátba rejtett ölelésünk egymásba fonódjon
Ez egy hangtalan éjjel
Sarokban a lámpa fénye még elbújva, de figyel
Viszont tudom, hogy a szekrények mögött
Az éjszaka szellemének az ébredése már elkezdődött
Nézem rólad a képeket a fejemben
Nem hiszem, hogy szólnék neked, nem tehetem
A zajok folyton ordítanak odabent
És ez mind, mint egy feles, olyan töményen
A gondolatok, a percek, az órák
Hasadnak szét, a fejemben ugrálnak a bolhák,
És amikor összeérnek a szemfedők,
Holdfényes éjszakában homályos házak fala összenőtt,
Csak hallanám szép ének merengő csengését,
Kinyitom lelkem, kitágult pupillám semmit nem ért,
Bármerre tekintek, ritkulnak a képek,
Csak az arcod tiszta, bárhová is nézek...