Lukács Teréz
Szagos volt a kiskutyám.
Megfürdetem délután.
Hiába áztattam fülig samponban,
Ő most is csak egy bűzbomba.
Két diófa állt magában
öreg tanya udvarában.
Ott nőttek, cseperedtek,
lombot, tövet eresztettek.
Már
csak egy
könnycsepp
vagyok a szíveden,
a múltad, mely fájó sebként sajog.
Mint egy kis virág, ki nem kapott sem vizet, sem napot,
itt a viharos szélben lassan elhervadok.
Hol van, ki engem vár, ajkamra mosolyt,
szívembe napfényt varázsol?
Hol van, ki megérti lelkem, s átölel
csendben, belém veszve életre csókol?
Szellő szárnyán érkeztél apád örömére.
Lepottyantott kicsi lány, jó anyád ölébe.
Ki vagy te nekem? Barátom, szeretőm, jövőm, jelenem?
Mikor először jöttél, azt az estét soha nem feledem.
Varázsoltam neked szerelmet, szép álmot.
Odavarázsoltam az ifjúságom s az ifjúságod.