Lunczner Gyula
Végigmegyünk majd azon az úton,
melyről száz meg száz ember letért.
És akad majd, aki nekünk vigaszt nyújtson,
együtt megyünk majd te meg én.
Két szív, két lélek,
két elme, egy végzet.
Látott, tapintott,
lélegzett és érzett.
Láthatatlan kéz ír a sors könyvébe,
és a könnyekből mosoly fakad.
Önmagam látom szemednek tükrében,
örökkévaló a pillanat.
Elvesztem, mikor szemeidbe néztem,
elhamvadtam lelkednek tüzében.
Meghaltam, és mégis újra élek,
nincs is már szó arra, amit érzek.
Téged szeretlek, csak téged, kedvesem,
téged szeretlek, és csak érted fáj szívem.
Eltemettem az érzéseimet
fekete sötétség nyirkos homályába.
Eltemettem kínzó gyötrelmemet,
és követ helyeztem szívem ajtajába.
Szeretlek téged halálosan,
álom a létünk, úgy tovasuhan.
Igaz szerelmem add csak nekem,
ne légy hát távol, maradj velem.
A pokol legmélyén,
az örök halálban.
Egy soha nem múló,
kínzó látomásban.
Az igazságot nem a könyvek rejtik,
az igazság a szívedbe van írva.
Hányszor léptük át az élet kapuját,
hányszor dobtuk félre az elnyűtt ruhát.
Számtalanszor láttuk már a fényt,
ezerszer átéltük a bűnt és az erényt.
A mélységből jött fel
s a mélységbe tartott.
Tetteivel nagy vihart kavart ott.
Üresek lettek a fehér városok,
ködökbe veszett a szürke hajnal.
Részvét nélküli, istentelen világ
elpusztult végül nagy robajjal.
A szem megfakult, a lélek tovaszállt,
egy test kihűlt, a lélegzet megállt.
Ha az élet véges, mit ér az egész,
Ha csak pár napig vagy száz évig élsz.
Ha úgy ér véget, hogy sehova se érsz,
Gondold át jól, hogy minek is élsz.
Szorítsd meg azt a két fáradt kezet,
aki téged mindig úgy szeretett!
Szorítsd meg jól, s örülj, hogy teheted,
mert elmúlik a világ, mint a te életed.