Lunczner Gyula
Ó, napsugár, újraszületett megint,
már elmúlt az éjjel.
És tarkaság a vágyak szárnyain
messze repít a széllel.
Elmentél békében, látszott a világ szemében,
ma még biztos nem felednek el.
De holnap már új hír forog a világ kerekében
ólomszín gépek betűivel.
A halál nem választ el, a halál összeköt,
sokan ezt nem tudják, létük csupán álom.
Forgószél ragadja lelkük magasba fel,
s alattok sötétszürke mélység tátong.
Szavak, mik elkísérnek egy életen át,
szavak, mik beragyogják életedet.
Szavak, mik hordoznak ezer csodát,
szavak, mik fájón ütnek sebet.
Örök fénybe dermed majd a pillanat,
mikor kezem a kezedhez ér.
Ahova már nem érnek el szavak,
megszűnik minden, az idő, a tér.
Ahogy az ember jött, úgy is tűnik el,
kevés az ember, ki szert tesz kis tudásra.
Tudatlanul, sötétben múlnak el,
soha nem jönnek rá az örök igazságra.
Hálás vagyok, hogy megtehettem,
megsebzett szívem kitárhattam neked.
Az új nap töltsön el új reménnyel,
nézd a szívem a szív szemével.
Sok sebet láthatsz rajta még,
hiszen pontosan olyan, mint tiéd.
A szív hidegénél nincs hidegebb,
gyűlölet hűtötte, fagyos hideg.
Jeges karma ha lelkedbe váj,
feltör a bánat, sírni muszáj.
Bocsáss meg kérlek, ha megbántottalak,
ha fájtak viccből is kimondott szavak.
Nem akartam fájdalmat okozni neked,
nem akartam bántani, tépni a szíved.
Végigmegyünk majd azon az úton,
melyről száz meg száz ember letért.
És akad majd, aki nekünk vigaszt nyújtson,
együtt megyünk majd te meg én.
Két szív, két lélek,
két elme, egy végzet.
Látott, tapintott,
lélegzett és érzett.
Láthatatlan kéz ír a sors könyvébe,
és a könnyekből mosoly fakad.
Önmagam látom szemednek tükrében,
örökkévaló a pillanat.
Elvesztem, mikor szemeidbe néztem,
elhamvadtam lelkednek tüzében.
Meghaltam, és mégis újra élek,
nincs is már szó arra, amit érzek.