Lupó Sándor
Álmodtam egy új világot,
És beteljesült vágyakat,
Hol nem tépték a virágot,
És nem szegték a szárnyakat.
Sírom felett egy meggyfa áll.
Azon csiripel egy madár.
Halk szava onnan a pokolba száll,
Míg a halál tovább kaszál.
Bozontos fák hegye kandikál ki
A határon. Láthatja ezt bárki,
Elmerenghet rajta, s elámulhat
A világon? Fejéből bámulhat
bár ki. Bárki.
Az életben úgy juthatsz előre,
Ha lépsz.
Jól tanuld meg a lépteket,
Mert az életben visszalépni nem lehet.
Sétálok csendben a ropogó hóban,
Mit gondolok, nem mondható el szóban...
A város sötét, a legelő kihalt,
Testembe keserűn fájdalom nyilallt.
Hogyha úgy érzed, már semmi sem számít,
A szemedből könnyet már semmi ki nem szárít,
Lelked tüzéből csak jeges szél árad,
Álmaid helyére csak keserűség fárad.
Viharfelhők kavargó fergetege,
Sötét faágak tekergő rengetege,
Fájdalmas szívek torkokban dobogása,
Esőcseppek monoton zuhogása.
Mikor felnézek a csillagos égre,
Próbálok emlékezni valami szépre...
De az idők sűrű ködfátyolán,
Üveges tekintetem nem hatol át.
A föld színébe kövesedve áll egy várrom,
Virágzó város volt az egy más világon,
De a sötét kövek már megfakultak,
A sok titkok bennük lapulnak.
A Hattyúk Hatja a hattyúk taván
Segít azok alkotmányos jogán,
Hogyha sérülne valamely Őkelme lelke,
Támogatja őt a Hatok kegyelme.
Oh, évezredek telének már el vala,
Mióta szívem minden bánata,
Csak a te lelked gyalázata.
A harcsa és a ponty úgy veszekedett,
Hogy minden hal szeme elkerekedett.
Hogy eldőljön, melyikük a menőbb,
A bíró szerepére a fehér cápa jelölt.