M. Laurens
Eltiportan
Reszkető panasz száll fel a magos égbe,
Hogy a fájdalmaknak mikor lesz már vége.
Ám inkább elmondja baját e világnak,
Velőtrázó sikolya e földi némaságnak.
Kórházi látomás
Egykor azt hittem, hogy éltem.
Néha meg azt, hogy mindjárt meghalok.
E pár sorban van hiúságom
És minden vágyam eltemetve.
Többé semmi sincs már kezembe`.
Egyetlen hang sem maradt számon.
Ha mennem kell, Uram, hadd repüljek szárnnyal,
Hófehér arcommal, hófehér madárral.
Aranyként sugárzó bársony napsütésben,
Búzavirág színű, szép, felhőtlen réten.
Gyakorta félek önvalómtól,
hogy vad pillanataim alatt
mennyi minden forog agyamban,
mily mérhetetlen sok iszonyat...
Úgy éltem, ahogy azt két szülém mondta:
Szorgalommal, becsülettel, gondosan.
Mégsem fizettek nekem soha annyit,
Hogy élhetnék egyszer végre gondtalan.
Süket fületeknek
Feleslegesen bégetek,
Ha az értelmes szóból,
Ti Birkák, semmit sem értetek:
Végetek!
Költői hitvallás
Rossz voltam, immáron belátom.
Tán megjavulok s lehet, hogy kivárom,
Hogy eztán bólogassak sűrű rendben,
Szolgaként ész nélkül a szürkületben.
...Szemeidben könny helyett a parázs -
Úgysem marad örökké oly kemény:
Léte csupán hirtelen lobbanás.
Mi, a Por-szemek ezennel kikiáltjuk,
semmiként kezelnek, mert nincs lábunk!
Taposnak rajtunk, és ronggyal letörölnek,
pedig - Mi, a Por - alkotjuk az egész földet.
Feledhető emlékeim
Vénségemre hazug lettem,
emlékeim eltemettem,
mások mondják, Én hogy éltem,
s hogy semmire se jól emlékszem.
A bolondok felsőbbrendű gőgjével
Játszunk sorsunk langy pocsolyájában
Mi; akik csak hitvány senkik vagyunk
Az öröktől teremtő vegykonyhában.
Fél a rapperektől a kopasz tik farja,
Szöttyedt, böszme hájak heherésznek rajta;
Sincs egy árva műszál a gatyák közt menőben,
Kincs a szekérnyi tökfej, a szavazat lesőben.
Senki Tóni gúnydala
Ó, Múzsám, ki összetörted szép, fitos orrod,
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
belém verted tehetségem, mikor ütlegeltél.