M. Laurens
Erdő szélén, hiszed-e,
megbotlott egy cinege.
Belebotlott árnyékába,
azóta fáj pici lába.
Dal nektek, kik hazavágytok egy életen át
Künn a rigó valahol
A párjáért fenn dalol.
Almák fáján énekel:
Szívem szakad énnekem.
Eljönnek az angyalok,
mikor éppen nem vagyok,
hoznak vigaszt végtelen,
mikor már nem kell nekem.
Egy tiltott bolygóra születtem,
hol teremtőm is elhagyott,
nincs elődöm, tán utódom sem,
kire e semmit ráhagyom.
Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot,
itt élted meg a múló holnapot.
Szonettkoszorú az EMBER emlékére
1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Mondd, emlékszel-e még édesanyádra,
Halkan szelíd, csitító szavára...
Ott fenn, a fenyőfák hegyén,
A vad hegyeknek tetején,
Süvít a szél és hull a hó,
És fagytól bennreked a szó.
Óh, én Uram, mit vétettem,
hogy kezed vetted rólam?
Most itt állok elveszetten,
hitem rendült a szóban.
Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Miért hagytuk Uram - kérlek, mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hallgassuk meg egymást olykor-olykor,
csendben, és nem közbevágva tromfból.
De ne csak hallgassunk, hanem értsünk,
megértő szándék legyen vezérünk.
A manézs sötét, megfojtja a csend.
Hol lehet, ki az arcokra mosolyt csent?
Halk kattanás, és a fénykör felvilágol
apró fényszigetként a cirkuszvilágból.