M. Levente
Ha már nagyon-nagyon hiányzom,
Vagy emlékeidben alig látszom,
Idézz fel újra magadban,
S vegyél észre az álmodban.
Az elpocsékolt karodban
csak elpazarolt sóhaj van...
Tengerkék habokba merülő rózsa vagy,
Mely maga után fodrozódó nyomot hagy.
Születésnapodra
Huszadik nyaradon
Végtelen szabadon
Csillagok égnek,
Suttogva néznek -
Nyilván
Terád.
Az érzelmek, tudod, akarnak
Akarnak.
Akarnak. Lányt. Kedvesen
mosolygó arcot, kékségtől
ragyogó szemekben égő tüzet.
Gyermek vagyok olykor, felnőni kényszer,
S elmesélni lehetetlen elégszer
Kettőnk bánatos-boldog történetét.
Korán kezdtem élni fiad életét,
És te voltál, ki nyújtotta két kezét,
Simogatott, míg felolvasta a mesét.
Lehunyt szemben képzelet ébredt,
Bennem vonzó vágy-világ éledt:
Fakó árnykép mozog tétován,
Bortól ittas ködben halovány.