M. Levente
A minap, mikor lehunytam a szemem,
hogy a múlt balgaságain merengjek,
eljöttél a csorgó képek közt csendben,
s könnyedén vettél rá, hogy veled menjek.
Utoljára szólítalak most meg téged
s a belőled maradt ismerős idegent,
a kettőnkből itt feledett, unott képet...
Őrizlek én idebent,
s átszeljük a végtelent,
utadat el nem hagyom,
ez nekem minden vagyon.
Csillagok ragyogásához rimánkodtam,
hogy mindennapjaim, s jövőm része legyél.
Naphosszokon át csak hozzád fohászkodtam,
hogy nekem magamnál is jobban kellenél.
Egyek voltunk, most könnyekké lettünk,
S zűrben kóvályog megmaradt lelkünk.
Elnyűtt estéken át rimánkodunk,
S titokban egymásról álmodozunk.
Ha majd odaát csak síri csend fogad,
Hangod, tudom, ott is meglátogat.
Zajt kelt majd az üres némaságban,
S gyertyát gyújt bennem s az éjszakában.
Egy hónapja már
Rám már nem ragyog szemeidnek kékje,
s bennem csak a magány rideg
árnyai közt lebbensz fel olykor -
de akkor is csak átutazóban.
Olyan nehéz nem mutatni semmit.
Nem szólalni meg,
mikor szükség lenne rá.
Nem simogatni meg,
mikor felriadsz rám.
Ha már nagyon-nagyon hiányzom,
Vagy emlékeidben alig látszom,
Idézz fel újra magadban,
S vegyél észre az álmodban.
Az elpocsékolt karodban
csak elpazarolt sóhaj van...
Tengerkék habokba merülő rózsa vagy,
Mely maga után fodrozódó nyomot hagy.
Születésnapodra
Huszadik nyaradon
Végtelen szabadon
Csillagok égnek,
Suttogva néznek -
Nyilván
Terád.
Az érzelmek, tudod, akarnak
Akarnak.
Akarnak. Lányt. Kedvesen
mosolygó arcot, kékségtől
ragyogó szemekben égő tüzet.
Gyermek vagyok olykor, felnőni kényszer,
S elmesélni lehetetlen elégszer
Kettőnk bánatos-boldog történetét.
Korán kezdtem élni fiad életét,
És te voltál, ki nyújtotta két kezét,
Simogatott, míg felolvasta a mesét.