M. Mónika
Eddig bután nem is sejtettem,
most lükén, ostobán megtettem...
Mi az gyötrőn zavarban lenni?
Ismeretlen ösvényen menni, menni...
Senki vagy, senki voltál.
Utolsó reményként tartottál.
Érezni vágytad örökre magadban...
Csalfa érzést űztünk magunkban.
Valónak hitt ábránd voltál.
Ajkadra csak hazug szó szállt.
Tündérszép álommese vagy.
Mérhetetlen örömöm mindennap.
Mikor ölelésemmel karomba zárlak,
kis házunkra angyalok szállnak.
Hiányodat szürcsölgetem,
bánatomat kerülgetem.
Mintha sós vizet adnál,
ízes könnyekkel itatnál.
Nekem félig illúzió vagy,
s ím, a mosoly arcomra fagy.
Reméltem, már épp annyira szeret...
Többé el nem hagy, el nem mehet.
Kisírt szemem könnyessé teszi az övét is.
Talán csak szívem hitte, ő egy való fétis.
Két érzés lett úrrá
sebtében rajtam.
Mézöröm s rémület,
mi tűnő halhatatlan.
Ajándék, amit kaptam.
Csókok, s nem loptam.
Ahogy kezedet fogtam,
Édesen, veled sodródtam.
Kacagó lelkem fakasztotta őt.
Egy perc volt csupán, s összedőlt...
Sors, mi irányít, nem én, nem te.
S e perc, lám, tényleg eszemet vette.
Fáj! Fáj, mégis édes-mézes-mázos a kín.
De a kín, az kín. Szívem bazsalyogva sír.
Úgy tudtam kemény súlyát előre!
Éreztem, meg leszünk mi gyötörve.
A szemembe nézz!
Az sosem hazudik.
A szemembe nézz!
Hol az igazság megbújik.
Reszket az álmom.
Mégis irgalmatlanul vigyázom.
Pánik van úrrá az eszemen.
Nem látok tovább könnyes szememen.
Felhők felett szálltam,
s repített a vágyam.
Szívemen kopogtattál,
pihenni sosem hagytál.
Édes pillanatok, minek
múlását nem akarod...
De szíved mosolyát
még őrzöd, s oda nem adod.
Fagyos légkör veszi őket körül,
didergő ajkaikra vigyor nem ül.
Civódások rengetege,
hűs hópihék fergetege.