Madai Katalin
Behatolt osonva, csak egy pillanatra,
Újra legyőzte a jégbe zárt, kihunyt fényt...
Karácsony már sokaknak nincs,
Elmúlt a sok szeretet kincs!
Múlni hagytak érzést, régit,
Elfelejtik a szívbélit!
Régen, mikor kicsi voltam,
Édesanyám kezét fogtam,
elvitt, ahol Papám feküdt,
ahol fejfa volt mindenütt.
Anyák napjára... /Édesanyám emlékére/
Édesanyám ha még élne,
Ráborulnék a keblére,
Becézgetném, simogatnám,
Mindenemet Neki adnám!
Ereszkedik már a Nap, a hegyek fölött,
Száz szín gyűlt össze, sziklák és fák között.
Parázsszínű fénycsóvát küld, az esti ég,
Szürkeségből, előtör a messzeség.
Hozzám beszélnek a csillagok,
Nekem zenélnek a hajnalok.
Értem harcolnak"éjszaka"és "nappal",
Elmém kitisztul, felébreszt egy halk zaj.
Mit elviseltem fájdalmas napokon,
Ma már kibírom, nem válok puhává!
Gyötörhetsz, bánthatsz, fáradó öröklét,
A "Sors keze" így mutatja öklét.
Sorvasztó fájdalmas a lét,
Szenvedést szít a lelkemben.
Gyötrő kínokból már elég...!...