Magdus Melinda
Szürke nappalok,
sötét éjszakák,
mit értek ti,
ha nem süt a holdvilág,
a hegedűs, mondd, kinek muzsikál,
ha nincs két szív, ki egyformán kalapál?
Amikor lelked szárnyalni vágyna,
s kit egykor szerettél, idegen ma,
maradék energiád megbújik egy zugban
és összekuporodva várja,
hogy újból útra kelhessen
és szabadon élje elképzelt életét,
hisz oly unalmas számára a börtönlét,
mely régóta fogva tartja.
daróc a lelke
ocsmány a szája
tüzed okád ő
sarkamban láva
forrong a hegy mélye
fejem akarja
megrázom magam
vágyom a jóra...
Tudod, az a pici szikra
halványan ott pislákol ma,
kit oly régen elültettél,
édesdeden dédelgettél,
megbújik a szíved mélyén,
s előjön, ha tüzet remél.
Szürkéskék ég alatt pihen a csend,
tücskök cirpelése messziről cseng,
énekesmadarak altató dalt búgnak,
égre törő fák ágai nyújtóznak.
Gyermeknap van, ünnepeljünk,
éljenek a gyerekek,
picik, nagyok, még nagyobbak,
szeretetünk bearanyoz.
Zümmögök, mint méh a kasban,
hangom elvész a tavaszban,
méhtársaim olvasgatnak,
elismerőn bólogatnak.
Álmaim kosarán libben a fátyol,
emlékek villannak fel a homályból,
elképzelt jövőm, tündéri álmom
beteljesült mára, másra nem vágyom...
Piszkos a szád, mint a varacskos disznónak,
nem lennék még bögöly sem óladban,
sajnálnád tőlem a vályúra ragadt löttyöt,
irigységed hatalmas méretet öltött.
csak feküdtél némán
hiába mondtam bármit
üveges szemeid nem láttak
füleid nem hallottak...
Körbezárt a sötétség,
lelkem mélyén üresség,
felhők mögé bújt a hold,
zakatol a szívem még.
elsüllyedek a mocsárban
szabadulni minden vágyam
kések szabdalják lelkem
keresztre szegeznek engem
Szárnycsapdosás jobbra-balra,
de szűk már a kis kalitka...