Majnár Klaudia
Beszél a fákkal a tavaszi szél
Beszél a fákkal a tavaszi szél,
Halkan beszélget, nem hallani még.
Mesél, regél, valami jót ígér:
Szép tavaszt, reményt, ami messze ér.
Gördülne le szikla a hegyről,
Csorbulna ki az ásó a kézből,
Tépné ki minden szál haját,
Vállalná magára minden baját,
Csapna a betonba a villám,
Darabokra esne szét a szilárd...
Keserves szívbe szúr a kés,
Hervadó virágot szakít a kéz,
Fonnyadt gyümölcsöt tapos a láb,
Kifacsart lelket aláz a száj.
Bár olyan lenne a múlt,
Mint egy grafittal írt olvasmány,
Nem lenne benne semmi új,
Mert mindig kiradíroznám.
Mi hát ez érzelem? Gyermeknek vágy?
S fiatalnak már csak egy ágy?
Nézve megannyi párt,
Már csupán lágy,
Érzelemtelen,
Értelmetlen
Időtöltés...
Kellemes érzelmekkel ülve a padon,
Figyelő tekintetem a befagyott tavon.
Egy hím vadkacsa pihen a napon,
Kit az arra sétálók figyelnek nagyon.
A nap lemegy
Beesteledik
Feljön a hold
S csillagok ezrei
Eljön az álom
S vele együtt a vágy
Mikor semmit sem bánok
S ahol nincs valóság...
Élettelen lelkek születnek
Az élőket a pokolba ültetve
Beteljesületlen vágyak sora
Megtörtént félelmek sorsa
Valóra vált igazi hazugság
Tökéletesen megjátszott valóság
Egyetlen célja van csupán
Menekülni a halál után.
A tengernek veszélyes vizén hajóztam én,
Kicsiny, s rozoga hajómon elindulva...