Marczi Mátyás Mathias
Én már nem tudom mi fáj
Lelkemben üres lett a táj
Kergetőznek bennem csillagok
Ébresztőt súgnak felém hajnalok
Őrült futamok vesznek engem körül
Hozzá nem értő vajon minek örül
Hogy mondhat véleményt a külső szemlélő
Vizes lepedőt lehúzó hitét cserélő
Az irodalomnak nem én kellek
Csurgó méz igen mi édes
Csúf báj is szép hogyha kellet
Lényeg hogy hű mily negédes
Miért kell nekem mindig fordítva élni
Azért mert szokásom őszintén beszélni
Mert nem tűröm el az igazság ellenét
S megértem a rosszá vált álmok tengerét
Egy jó tanács ne csüggesszen semmi
Hidd el nekem mindig van mit tenni
Értsd meg a végtelen sugallatát
Ne annak higgy ki néz csak annak aki lát
Nem szeretek sarkos rendben élni
Hogy lehet úgy vidáman remélni
Tévelyegve követni az elégedettséget
Eltűrni a másolt lángot akkor is ha éget
Több csokornyi kedves nyüzsgés
Átszellemülő gúnyákban
Sejtelmes árnyakban fürdés
Bájos pepita ruhákban
Túl egyszerű volna ha én is
Zorrónak öltöznék
Hiszen így az általános
Hétköznapokba költöznék
Rian a megriadt Balaton
Térerő táncol a falakon
Süttög felém az erőtlen Nap
Éget ha egyszer erőre kap
Ne azt bánd amivé lettél
Hanem azt mit ezért tettél
Másokban hibát sohase keress
Ha szeretetre vágysz hát szeress
Törődötten csüggedés után
Mint hallgatag mágus a csendben
Állt magán időtlenül sután
Hatalmas kongó üres teremben
Egy kis vidámság rám férne már
Messziről jöttem sok mindenen át
Mikor szél fújt s nem röpült madár
Vágytam mégis hogy halljam szép dalát
Vajon mi van fent az éteren
Kitárja karjait felénk a végtelen
Üzenet nem jön vagy nem értjük csupán
A boldog megnyugvást életünk után
Egy dal mi csak nekem fáj
Érzés mi nem múlhat el
Szeretni kell szeretni muszáj
Ez az mi engem érdekel