Maretics Erika
Látod az ősz eljött
talán az utolsó
pedig itt a tavasz
hajad fehérebb lett
mint tavaly
éjjel sorban állsz
a múló élet örvénye előtt
és a sor egyre fogy...
Álomból ébredsz
ötven éve nem látott
emlék már feledted
és ma nyom
nyomokban a föld
nem hiszed
aki volt merre ment
a hang a látomás...
Mit adhatnék Neked?
Hosszú, tartalmas éveket.
Jó géneket.
Jéghideg hajnalon
forró ölelést.
Ma ködköntösben ébresztettek a fák
lábuk homálymeséket súgtak
madársereg bújt a kopár ágak között
tollaik árnyékot és fényt borzoltak
Azt hiszem, hogy amikor megszületünk,
a borsónyi, kis lelkünket szeretteink egyenként
egy védőburokkal veszik körül.
Aztán ha jól tesszük, amit kell,
ez a burok csak nő.
Az idő eljárt fölöttem
az idő
eljárt
fölöttem
a tudás miben hittem
más...
Ma zöldell a fa, amit együtt ültettünk,
a virágok színes templomablakok,
a síron kedves növényei,
sárga rózsa, apró kis kellékek,
fáradt fű hajol a frissen ültetettre...
Ma csak vagyok
Egyedül
Rétegenként rakódott rám
A tapasztalat
Ami volt
Mint a turista járok a múltban...
Anya!
Mi miért nem éltünk úgy
Mint más családok
Miért nem laktunk palotában
Palotában akartam élni
Te lettél volna a Királynő
Apa a Király
Aranyhajat akartam...
Melegítőnadrágban megy a közértbe,
A banyakocsit maga mögött húzza,
Leveszöldség, csirkefarhát,
Mit felejt el, a gondolatok elúsznak...
A napok csak úgy múlnak
vastag kéreg pereg
a sok nem baj mosoly foszlik rólam
egyre vékonyabb vagyok
az időt pazaroltam
boldogságokért hiába
én lettem csont és kín
sárba fulladt öröm...