Marković Radmila
Két kiscica, ikerpár,
egyik sárga, másik szürke,
szájuk soha be nem áll,
éhes vagyok, tejcit kérek.
Miau, miau, miau.
Egy porszem vagyok a jelenség szélén,
de átölelném mindkét felnőtt gyermekem...
Van nekem keresztem,
biztos van Neked is,
enyém nehezen cipelem,
tiédet nehezen cipeled.
Nem foghatom védő kezed.
Hozzád száll lelkemnek szava,
enyhíteném fájdalmadat,
nem simogat, nincs ereje.
A feledékenység előszobájában
többedmagammal tárgyalok,
arrafelé jövet tudtam, mit akarok,
hazafelé menet eszembe jutott...
Ülök a parki padon,
előttem pár méterre
kis falum patakja,
mint a kígyó, tekereg,
meggondolja magát,
más irányba halad tovább,
talán nem találja, nem leli,
de kitartóan keresi...
Biztos léptek előtt földet hasít az eke,
takaros legény halad keményen,
mély barázdát izzadságcseppel locsol,
közben kedvesére boldogan gondol.
Holnapba lehelt hittel
magányod cipeled.
Ebben a világban
hol lapul a helyed?
Fiúknak a nagy rongylabda,
porfelhő kúszott az útra.
A térdeken piros rózsa:
az eredmények fontosak.
Villogó-villogó díszek,
angyalhaj, gyümölcs,
szaloncukor és csoki.
Ajándék a fa alatt.
Hólepel fedi
a csendet
hegyekből
lavinával rendel
templomtorony
ködfátyolban didereg
a harangok hangja
rekedt...
Minden szépségem pompája
kifakult a napsugárban,
én Hold fényében ragyogok,
a teliholddal suttogok...