Marković Radmila
Korán reggel felébredtem,
szépen megfésülködtem,
legszebb ruhám felöltöttem,
megindultam kölnivízzel...
Kis lányka voltam, óvodás,
távolabb ült a szép Balázs,
szünetben együtt játszottunk,
uzsonnánkat megosztottuk.
Magányod lelkedbe ne engedd bekövesedni,
csendben, hittel, harag nélkül tudjál gondolkodni.
Villámgyors döntéssel változott az életem,
a Sors keze nem engedte megvalósítani áhított tervemet.
Nem vagyok egyedül,
rongybábu vagyok,
bábszínházban szerepet kapok,
kölcsönvett hangom lila, szürke,
sárga, zöld és fekete.
Nem olyan régen agyrém költözött a lelkekbe,
gyöngeségünk erőnket rabláncra verte,
mentő érvek, fogjátok meg reszkető kezem,
menekülnék messzire, de nem lehet.
Valentin nap és szerelem,
fiatalságomban az egyik
nem szerepelt.
A másikat emlékeimben
keresem,
van belőle nem egy napra
való, se kettőre,
örökké él, de mindég...
Könnycseppet szül a lelki gyötrelem,
nem mossa ő tisztára szív-sebed,
nincs se hideg, se meleg, olyan lesz,
mint a szempillán ülő félelem.
Ha mindég a szeretet italát iszod,
hallani fogod, mit súg lelkednek hangja,
ő a jó barátod, ad igaz tanácsot,
felemelt fejjel léphetsz a cél-utadra.
Az életben változást
hoz minden pillanat
hol ilyent hol olyant
villant fel csábosan
benned és körülötted
veled és melletted folyik
életed partját mossa
elbújik mögéd hirtelen...
Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Karácsony és kisded,
jászol és szeretet,
három király, csillag
jelen volt szenteste.
Fut felém a fölismerés, szoborkezem
nem sújt soha, csak a múltat mutogatja,
mozdulatlan emléknek sem jelent sokat.