Marković Radmila
Magasra nem épült vágyak,
álom maradt, csillagtalan,
vérző sebet szór léptemre,
léptem nyomát kiemelve.
Sasszemekkel figyelem az életet,
keresem a jót, sok rosszat meglelek.
Erősnek mutattam magam,
titokban támaszra vágytam,
jóra, aki, ha elesek,
megmossa vérző térdemet.
Hozzád bújok szép csendesen.
Szívemet adom zálogul,
a lelked kérem cserébe.
Kettecskén így eggyé válunk.
Virág szoknyája lebbenjen,
tavaszt ébresszen vidáman,
a Nap fénycsíkot leheljen
harmatcseppnek orcájára.
Játékos őszi napsugár
táncát járja
a szőlő ruháján,
édes csókot lehel
a szemekbe,
minőségi bort
alkot kedvére.
Domború hasú házkezek
kapaszkodnak a semmibe,
vak szemükkel valamit keresnek,
ám sehonnan nem jön nesz.
Öcsémmel
nem tudtuk
mi az apai
szeretet,
özvegy anyánk
nevelt fel
bennünket.
Világomra vetett szürke ködben
lomhán tapogatózok az őszben.
Jeges élet, távolodó léptek,
két út közül magához melyik vesz?
Két kiscica, ikerpár,
egyik sárga, másik szürke,
szájuk soha be nem áll,
éhes vagyok, tejcit kérek.
Miau, miau, miau.
Egy porszem vagyok a jelenség szélén,
de átölelném mindkét felnőtt gyermekem...
Nem foghatom védő kezed.
Hozzád száll lelkemnek szava,
enyhíteném fájdalmadat,
nem simogat, nincs ereje.