Marković Radmila
Megvalósítatlan álomvilág...
Ifjú fejjel, csalfa reményekkel
úszni akartunk nyugdíjas évekkel.
A lélekdal most merre, hova szállt?
Láthatatlan zöld illat, éberen figyel a táj,
fülük észleli hulló levelek ismert dalát.
Bácskai titokzatos, magas ég,
alatta dobog két szerelmes szív,
érzelmi síkon röpül a gondolat,
test ritmusa vidám dalra fakad.
Amikor hozzád indulok, Uram,
gyarlóságom számba veszem,
azt is magammal cipelem.
Nem esküdözök, nem ígérgetek semmit sem,
az akadályokat nem mindig győzöm le,
fejemre hamut sem szórok, mert minek,
inkább a tükrömhöz beszélek, amelyből
olyan fehéres ködből lépnek elébem azok...
Hű marad hozzám az árnyékom,
halkan, suttogva arról regél,
nem hagy el, ha megjő a fázós
csöndesség, fújhat az őszi szél.
Az emberiség nevében kérem:
Ne legyen többé háború!
Az emberiség nevében kérdem:
Minek a gyűlölködés?
Kék ég peremét vette ölébe a tenger,
egymáshoz bújtak, mint babájához az alvó gyermek.
Bárányfelhő csobbanva hullámokkal úszik a vízen,
halak hada gyorsan siklik a korallerdő felett,
majd táncukat járják saját dallamukra csendesen.
...agresszív ragadozó nem lett belőlem,
ilyenkor gondolkodó fékek csikorogtak
valahol bent, nem téphettem le fejemről
a menyasszonyi fátylat... kellett volna...
Felfrissülést hirdet a kis patak,
kavicsról kavicsra csobbanva halad,
azt hiszi, útja örökös kacaj,
nem sejti, elnyeli a nagy folyam.
Sok-sok nyárral repültem az alkonyatban,
lemenő napban szárnyammal nyomot hagytam.
Magányos éjjelek ölelnek,
nem karmolnak, nem vihognak,
felébresztik a régmúlt együttlétet,
amikor a napkelte
behunyta egyik szemét,
mosollyal leste, csodálta, milyen szép...
Dörgő ég nyár közepén jeget cipel,
feslő virágot sodor a bús patak,
járvány terjed a légben, nincs bűnbánat.
Beteg folyónak szája halbűzt lehel.
Pillangód életed táblájára szállt,
mit teszel, ha felismered, az rajtad áll.
Apám és nevelőapám szeretete
ereimben keringett, hiányukat...