Marković Radmila
Gyermekkoromban felnőtt szerettem volna lenni,
gubancosan száz felé ágaztak-bogaztak gondolatim,
úgy néztem a felnőttre, mint vízből a tavi rózsa,
nem láttam, a hegynek bizony van árnyoldala,
nem láttam, a hegy tükörképe engem is átölelve
tó fenekében sárban fürdet, nemcsak a felszínen.
Dal szárnyán száll templomi ima,
hatan hirdetik hittel az igédet Uram,
ők hatan, én hetediknek lélekhárfán.
Szólóénekkel nyitják az ég kapuját,
hit, remény szeretet száll a légben,
hat hívő megingathatatlan lelkében
él a tudat, hozzád kell fordulni.
Vasorrú bábának szemüvege
hasonlít az enyémhez,
hintaszékben jót mosolyog,
szerencsemalac az övé lett.
Szobámban félhomály,
szundikáló gondolataim
világosan hallom,
minden horkolással
imbolyog szobám fala,
mintha
pityókás szellem volna.
Mosolyt kapok sebezhető szívemre,
méhemnek gyümölcsével szép sarjaik
maradnak nekem mindenem örökre.
Botladozó léptem észre sem veszik.
A két oldal között résnyi a távolság,
emberi élet, pillanat és rátalál,
a másik oldal nem csalogat akkor
sem, ha duplán szebb, mint ez itt, ahol
régóta hordom árnyékos voltomat,
ahol öregségem dermedt csendjére
huncutkodva örömet hoz sarjaimnak lépte,
akik jönnek és mennek, fájdalmamra...
Ha egyensúlyban van
a szív az értelemmel,
ha kezedben tartod
mindkettőt erősen,
akkor is távol a cél.
Ha fekete felhők közül
rongyosra tépett égbolt kitekint,
nem állnak mozdulatlanul a fák,
lombjaik egymást ütik, verik,
könnybe borul a világ...
Magányos, borús, őszi éjjelen,
felvillannak bennem az emlékek.
Szobám csendje mellém telepedett,
megsimogatta jéghideg kezem.
Pihenni vágyok, mint télen a hóval borított fák.
Pihenni vágyok, miért susog furcsán az éjszakám?
Évek nyüzsögnek bennem, a múltra ritkán gondolok.
Szép, fájó, minden, ami volt, azt jobban tudja a Hold.