Marković Radmila
Biztos léptek előtt földet hasít az eke,
takaros legény halad keményen,
mély barázdát izzadságcseppel locsol,
közben kedvesére boldogan gondol.
Holnapba lehelt hittel
magányod cipeled.
Ebben a világban
hol lapul a helyed?
Fiúknak a nagy rongylabda,
porfelhő kúszott az útra.
A térdeken piros rózsa:
az eredmények fontosak.
Villogó-villogó díszek,
angyalhaj, gyümölcs,
szaloncukor és csoki.
Ajándék a fa alatt.
Hólepel fedi
a csendet
hegyekből
lavinával rendel
templomtorony
ködfátyolban didereg
a harangok hangja
rekedt...
Minden szépségem pompája
kifakult a napsugárban,
én Hold fényében ragyogok,
a teliholddal suttogok...
Sejtelmes, őszi éjszakában
már megremeg a félelem,
lét dönget fájó emlékeket,
ködfátyolból sorakoznak,
nem hívja őket senki sem.
Amikor kicsiny, falusi gyermek voltam,
sajnáltam a járomba fogott bivalyokat,
hatalmas szénaboglyák égbe nyúltak,
kukoricával megrakott kocsik sárgultak.
Karikásostorral durrogott a kondás,
vele együtt én is, a libapásztor kislány.
Visszatértek a hűs, favetkőztető éjjelek.
Vidám, hideg szél táncoltat zöld faleveleket...
Rian a jég, útra indul folyó hátán a tél,
távolban egy hóember elhajítja sapkáját,
Alaszkán fogja ölelni hűséges babáját.
Életének fonala itt kész, semmitől sem fél.
Keresve a lelki üdvöt,
a magány tévútra vezet,
az egyedüllét
megszokott fogalom,
tetteknek suttog
önzést,
gyávaságot,
megbánás nincs...
Elrejtettem feledés
homályába kövült
volt-létemet, mégis
neszek kukucskálnak
rendületlenül, kíváncsian...