Marković Radmila
Az emberiség nevében kérem:
Ne legyen többé háború!
Az emberiség nevében kérdem:
Minek a gyűlölködés?
Kék ég peremét vette ölébe a tenger,
egymáshoz bújtak, mint babájához az alvó gyermek.
Bárányfelhő csobbanva hullámokkal úszik a vízen,
halak hada gyorsan siklik a korallerdő felett,
majd táncukat járják saját dallamukra csendesen.
...agresszív ragadozó nem lett belőlem,
ilyenkor gondolkodó fékek csikorogtak
valahol bent, nem téphettem le fejemről
a menyasszonyi fátylat... kellett volna...
Felfrissülést hirdet a kis patak,
kavicsról kavicsra csobbanva halad,
azt hiszi, útja örökös kacaj,
nem sejti, elnyeli a nagy folyam.
Sok-sok nyárral repültem az alkonyatban,
lemenő napban szárnyammal nyomot hagytam.
Magányos éjjelek ölelnek,
nem karmolnak, nem vihognak,
felébresztik a régmúlt együttlétet,
amikor a napkelte
behunyta egyik szemét,
mosollyal leste, csodálta, milyen szép...
Dörgő ég nyár közepén jeget cipel,
feslő virágot sodor a bús patak,
járvány terjed a légben, nincs bűnbánat.
Beteg folyónak szája halbűzt lehel.
Pillangód életed táblájára szállt,
mit teszel, ha felismered, az rajtad áll.
Apám és nevelőapám szeretete
ereimben keringett, hiányukat...
Amikor a szerelem kint reked,
sohasem lesz elkeseredett,
ügyesen tovaszáll, és mint a mesékben
a gólya, bedobja a kéményen a babát,
úgy köröz nappal és éjjel, a szürkület
sem riasztja el a kutató kedvet,
ő az ablakokon keresztül keresi tárgyát...
Elébem jött a messzeség, és átölelt,
fülembe csengett lelkének üzenete,
érzéseink egymásba fonódva égtek...
Gomolyfelhők gyülekeznek,
félelmetesebb nem lehet,
elkergették a kék eget,
sötétség lett fény helyett.
Diófámnak dús lomja között játszik a napsugár,
esőcseppek levelekbe kapaszkodnak, a gyémánt
sem ragyoghatna szebben díszes királyi koronán,
egy gyenge fuvallattal nyomtalanul mégis elszáll,
de megitatta szárazságtól szomjazó diófám.
Így volt ez mindig.
A hatalom emberei
áldozatokat keresnek,
találnak,
őrületbe kergetnek.