Marković Radmila
Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Karácsony és kisded,
jászol és szeretet,
három király, csillag
jelen volt szenteste.
Fut felém a fölismerés, szoborkezem
nem sújt soha, csak a múltat mutogatja,
mozdulatlan emléknek sem jelent sokat.
Halottaim felsorolni is sok lenne.
Mindegyik gyöngyszem volt életemben.
Végre lesz egy kis jó foci,
mehetünk élőben megnézni.
Ha Te is menni akarsz, anyám,
én biztos nem ülök közel hozzád...
Biz senki sem tökéletes,
ki előbb, ki később téved,
hibát hibára követhet,
segítségnek ébredj szíve,
megoldás az észben pihen.
Valaha régen az ég kéken ragyogott, mint a te vized, anyám,
amikor a teknőben mostad a fehér inget, bugyit, gatyát.
Hatalmas akácfámon gerlepár lakik,
reggelenként tudják, mit kell turbékolni.
halkan csendben osztogatok
elillanó frázisokat magamnak
vigyázva valóságba bújtatom
hihetőnek minősítem
ragaszkodok elveimhez
ugyan minek ugyan minek
hullócsillag fénycsóvája...
Titokzatos csendet morajlás zúzza szét,
búzatáblák felől keserű kenyér illatát hozza a szél,
a napraforgó hűségesen, észrevétlen életéért forog,
nem sejti, nem tudja, mi vár rá majd aratáskor.
Vasárnap délután korzó volt a főutcán,
kíváncsi szemek se hosszát, se végét nem látták.
Lépéstávolság senkinek sem jelentett akadályt,
másnap szállt a süket telefon a falun át.
Hajnalcsillag fenn az égen
álomporral áldást hintett.
Nehezedtek szempilláim,
hullócsillag vitt hazáig.
Fehér rózsa, piros rózsa,
ahány fehér, annyi emlék,
annyi emlék szépet mesél,
ahány piros, annyi emlék...
Bácskai síkság, vörösen felkelő Nap,
nem tudhatod, az éjjel miket hazudtam,
suttogtam halkan, forrón, hihetően...