Marković Radmila
Vasárnap délután korzó volt a főutcán,
kíváncsi szemek se hosszát, se végét nem látták.
Lépéstávolság senkinek sem jelentett akadályt,
másnap szállt a süket telefon a falun át.
Hajnalcsillag fenn az égen
álomporral áldást hintett.
Nehezedtek szempilláim,
hullócsillag vitt hazáig.
Fehér rózsa, piros rózsa,
ahány fehér, annyi emlék,
annyi emlék szépet mesél,
ahány piros, annyi emlék...
Bácskai síkság, vörösen felkelő Nap,
nem tudhatod, az éjjel miket hazudtam,
suttogtam halkan, forrón, hihetően...
Nem tudom, mit hoz az éjszakát
űző hajnal utáni, nyári napsugár,
a múltammal feküdtem,
felkellek-e a jelennel.
Egyenjogúságról, lélekvándorlásról
Platóntól, az ókori görög filozófustól
Séta közben tanultak a tanítványai,
Férfi-nő egyenjogúságát bátran hirdeti.
Olyan messze vagy tőlem, gyermekem
Ha meglátsz, felcsillan mindkét szemed,
lelked mosolyával száll felém a szeretet,
lelkem bimbói sziromruhát öltenek fel,
illatuk betölti az űrt, amit rejtegetek.
Láttam szád mozgását, hangod nem érzékelte dobhártyám.
Nem láttam szempillák alá rejtett lágy tekintet titkát.
Azt hallottam meg, amit szívem szeretett volna mindég.
Elérhetőt véltem látni a világ kellős közepén.
Gyermekkoromban felnőtt szerettem volna lenni,
gubancosan száz felé ágaztak-bogaztak gondolatim,
úgy néztem a felnőttre, mint vízből a tavi rózsa,
nem láttam, a hegynek bizony van árnyoldala,
nem láttam, a hegy tükörképe engem is átölelve
tó fenekében sárban fürdet, nemcsak a felszínen.
Dal szárnyán száll templomi ima,
hatan hirdetik hittel az igédet Uram,
ők hatan, én hetediknek lélekhárfán.
Szólóénekkel nyitják az ég kapuját,
hit, remény szeretet száll a légben,
hat hívő megingathatatlan lelkében
él a tudat, hozzád kell fordulni.
Vasorrú bábának szemüvege
hasonlít az enyémhez,
hintaszékben jót mosolyog,
szerencsemalac az övé lett.
Szobámban félhomály,
szundikáló gondolataim
világosan hallom,
minden horkolással
imbolyog szobám fala,
mintha
pityókás szellem volna.