Marković Radmila
Zsenge a lány, mint a harmat,
szépsége ragyog a Nappal,
mert a szerelem csodát tesz,
mert a szerelem vakká tesz,
föld felett lebeg és lebeg,
tavasszal megigézi az anyaföld,
szerelemittas lesz, szomját
a rózsa szirmán csillogó harmattal...
Gyermekarcok villannak fel,
többségük nevére sem emlékszem,
de csillogó szemeik bennem élnek,
huncut mosolya az idősebbeknek,
amikor könyörögve arra kérnek:
ne feleltessem aznap őket, majd
a következő órára nagyon készülnek,
mindenki mindent megtanul ötösre.
Lélegzik akadozva a gondolat,
hömpölyögve ébredezik az akarat.
Egyszerre napfény és holdsugár
gyorsan váltogatja egymást.
Bárányfelhők lassú változását figyelem az égen.
Néha magas, havas hegycsúcsról egy arc nézi a földet.
Útra indul a Bizalom és a Hit
egymás kezét fogva, egy szót sem szólnak,
egyik jobbra figyel, a másik balra.
Remények hadával indultam a nagyvilágba,
nem egyedül mentem, jöttek a barátok,
csatlakoztak az egyetemista évfolyamtársak.
Utolsó vizsga, félelem, remény bennünk kavargott.
Gyermekként és felnőttként
oly természetes volt: van anyám.
Segített a háztartásban, vigyázta,
szerette és nevelte az unokákat.
Néha nem egyezett a véleményünk,
ellentétes irányba haladt,
végül kisült: neki volt igaza.
Tavasz volt, és
zöld szemed szépségét
semmi sem homályosítá el,
fogtad a kezem, vezettél merészen,
összeizzadtunk az általad
alkotott buborék-létben.
Magányos sziget
temetőnkben
emlékeztet
az 1849-es győzelemre
Richard Guyon
vezérlésével.
Tavasznak ébredező világában
virág-gyökeret serkent a napsugár,
ébred az élet a lélek parazsától,
gyengéd ölelés kábító madárdaltól,
szemedben az újra és újra, derekam...