Marosi Ágnes
Történetünk hőse
Egy daliás legény,
Ki szerelmét keresi,
Ez igen nagy erény.
Ess eső, ess! Éltesd a földet!
Éltesd az embert, a végtelen zöldet!
Fájó szívemet takarja a nevetés.
Éles hangomban ott van a remegés.
Szegény, vézna kislány nem értheti még,
mi történt a szüleivel nagyon-nagyon rég.
Messze vagyok tőled, de vonatom robog.
Lélekben már ölellek, szívem érted dobog.
Szeretnék felhő lenni, szomjazó földnek, adnék inni!
Szeretnék madár lenni, a végtelen szabadságban hinni!
Gyönyörű a havas táj,
kis hópihe táncot jár.
Sok pihéből fehér takaró,
nagy az öröm, hull a hó!
Hiába szeretnék nem gondolni rád,
te mélyen bennem élsz, elönt a vágy.
A szeretet ünnepén gondoljunk azokra,
kiket kitaszítottak utcákra, padokra!
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."