Marosszéki Ferenc
Mi ez a lárma
Mi ez a zaj, mi ez a lárma,
Minden ajtó kulcsra zárva.
Sikít itt minden árva,
Minden szív tágra zárva.
Engedd szabadon a lelkedet,
Ne szabja gát a tettedet,
Legyen a világ egy veled,
Legyek Én is egy Neked.
Tudod, hogy létezem, Bennem nem hiszel,
Tudod, hogy élek, De rám nem emlékszel,
Tudod, hogy ott vagyok, De engem nem érzel,
Tudod, hogy rád várok, De engem fel nem érsz ésszel.
Őszinte szavaim barázdát vonnak homlokomra,
amikor fáradt tollam verset rajzol egy új papírra,
Csendes idegenként figyelem minden soromat,
és közben felidézem tegnapi arcomat.
Fekete papírra vetett tiszta szavaim,
nem látja más, csak szürke falaim,
és a sorok végén én vagyok, aki nem értem,
egy perccel többet miért nem éltem.
Amikor éjjel haloványan csillog az utolsó fény,
Úgy hiányzol nekem, mint Napnak a szürke testvér.
Én a Marsról, Te a Vénuszról jöttél,
Talán ez volt a baj, hogy szerelmeddel gyötörtél.
És most, hogy nem nézhetek rád többé,
Értem már, mit jelent az a szó, hogy kettőnké.
Úgy találtál meg engem,
Mint kóbor kutyát a kennelben.
Akire csak a sintér vigyáz,
S álmára altatót magyaráz.
Búcsúzol, meghalsz egy kicsit
mindarra nézve, mit szerettél,
minden helyen, minden eltűnt percnél,
lelked egy részét elveszik.
Ma életre kelt a nap,
s a holt föld is erőre kap.
Az alvó fa virágra vár.
Kár érted, te szép tavasz, kár!
Egyszer egy bús éjféltájon,
amikor a hold süt át a szobákon,
ezernyi magány szalad át a falakon,
s egy koldus magány néz be az ablakon,
a semmibe szaladó magány,
ki soha senkiért meg nem áll,
hisz kergeti a bús halál.
Megakadt, halk szavam
Levegőt is rég vett fáradt ajkam
Nem léptem előre, nem lettem több
Halkuló szavam a mélybe lök.
Változik minden, szét tépett képen
Változik minden, lassan tett lépésen
Változik minden, falra tett festményen
Változik minden, város falán a téren.