Marosvölgyi Anna
Mikor lényed elveszik a szerepekben,
És elfelejted önmagad teljességét,
A lényeget megleled a szeretetben,
Ha részeddé olvasztod a belső békét.
Helyesen szeretni annyi,
Mint zsúfolt helyen teret hagyni.
Befogadni, bármit választ,
Befogni, nem adni választ.
Szól benned egy dallam,
agyadban énekel,
ágyadban álmodik,
ha ébredsz, veled kel.
Érzed a Végtelent?
Létezést kíván.
Receptes könyvéből
Sűrű formát csinál.
Érzem a léptet az utca kövén,
érzem a csöndet a völgyek ölén,
érzem a süppedő tó mederét,
érzem, ha este elalszik a rét,
érzem a bolyhos fellegeket,
érzem, a szellő merre lebeg,
érzem a jég borította telet,
érzem a végtelen nyári eget...
Talán menni kéne,
Elrepülni innen,
Letéve a zsákot
Játék lenne minden.
Most is odatartasz, ahova elindultál,
ne félj, nem tértél le az útról,
kerülőket tehetsz, de végül
úgyis az összes ugyanarra fordul.
Vajon mi történne akkor,
ha tényleg elengednénk
mindent,
ami nem szívből fakad,
és végleg levakarnánk
a vélt valóság ragacsát...
Definiáld önmagadat...
De semmi szám, semmi adat!
Névtelen vagy és védtelen.
Semmibe vesző végtelen.
Mind mások és meghasonlott hasonmások vagyunk egyszerre,
Kétségtelen egység helyett a félelem létünk vegyszere.
én szintén, Te szintén, ő szintén,
Minden szinten, félvén, ritkán őszintén.
Mint időbeli vákuum,
Néha beszippant a múlt,
És álmomban felém integet
Az elavult valóság,
A képtelen képzelet.
Sem a rossz, sem a jó.
Sem a csend, sem a szó.
Sem a tűz, sem a víz.
Sem a szag, sem az íz.
Egy - két - há - négy - öt - hat - hét,
Ne csak lenézz, kék az ég!
A szivárvány hány színt fest?
Hét, ugye? Tökéletes.