Marosvölgyi Anna
Ahogy a pohárhoz érő fémkanál a csendben megcsendül.
Nem a pohár, nem is a kanál.
Világgá akarok menni veled.
Kitágítani a földi teret,
Új univerzumot teremteni,
Csillagfény alatt merengeni.
Nem értettem félre,
inkább csak nem értem...
A szívem bent szorult egy ködös "miért"-ben.
Tömbként tornyosuló,
Égbenyúló rabság,
Kényszerített mosoly,
Szögletes szolgaság.
Oly sok a gond, amit ki kéne mondanom,
Gondolatom csak a gondtalan menedék.
De lezuhanna a szó, kilépve ajkamon,
Inkább elkerüli szájam peremét.
Anomália: Szokatlan, más, ritka.
Merészen büszke szó, veszélyes mágia.
Kezembe veszem és megforgatom,
Magamra illesztve boncolgatom,
S ezúttal szabályos rímek helyett
Rendhagyón töltöm az üres helyet.
Csend van. Alig pár gondolat.
Magányba zártad a gondokat.
Lelked csücskében a szív szava
Köhhint egy halkat, hogy szólana.
Szitáló szópihék
Szélfútta szárnyakon,
Szivárvány szélkerék,
Százszínű szómalom.
Egyszer, még régebben
Éltem egy mesében.
Testetlen lelkemmel
Ezt elfelejtettem.
Egy lépés előre, két lépés hátra,
Életünk útja így hív a táncba,
Megpörget lágyan, majd ellök a sárban,
Magadban eldőlsz, hát biztosabb párban.
Nem ismersz engem, és én sem ismerlek Téged,
Árva lelkem mégis a Tiédhez réved...
Bolondság ez, vagy csak játéka a szívnek?
Nem értem, de érzem: hiányodban égek.
Az indokok okkal alkalmazkodnak
a karmikus vízfolyam áradatához.
Írj egy verset a semmiről,
Hallgasd, ahogy néma marad,
Nézd láthatatlan szépségét,
Ahogy mozdulatlan halad.
Fogságba estem a szabadságomban.
Vágytam azt, mim nem volt, s amim volt, eldobtam.
Tisztaságot kerestem vakon, szüntelenül,
Csak egy helyen nem néztem: magamban, legbelül.