Marosvölgyi Anna
Dobozoknak dőlve gondolkozom.
Szelektálom az emlékeket.
Néhány friss illatú, szinte még új,
De a legtöbb lélek-kacat régen keletkezett.
Mi mást mondhatnék most neked,
Te, aki ezt bentről hallgatod,
Minthogy aki innen beszél,
Benned is ugyanaz vagyok.
Ma éjjel megint álmomban jártál.
Sziklán ültünk egy domboldalon,
Zöld burkot szőttek körénk a fák,
És arcom megpihent a válladon.
Megállok előtte
Esti félhomályban,
Hosszú útról jöttem,
Régen erre vágytam.
Mikor volt az első pillanat,
Hogy azt érezted, itt és most van?
Ami történt, sohasem létezett,
A múlt emlékként él a most-ban.
Csendesedj el, nézz magadba
- Mondják -
Figyeld meg a változatlan formád.
Tudom, hogy elbújtál,
hiszen ezt tanultad.
Otthonra hol talál,
ki falak közé túl vad?
Nincsen semmi, ami ne lenne minden,
A valóság onnan csak álomkép innen.
Mikor lényed elveszik a szerepekben,
És elfelejted önmagad teljességét,
A lényeget megleled a szeretetben,
Ha részeddé olvasztod a belső békét.
Helyesen szeretni annyi,
Mint zsúfolt helyen teret hagyni.
Befogadni, bármit választ,
Befogni, nem adni választ.
Szól benned egy dallam,
agyadban énekel,
ágyadban álmodik,
ha ébredsz, veled kel.
Érzed a Végtelent?
Létezést kíván.
Receptes könyvéből
Sűrű formát csinál.
Érzem a léptet az utca kövén,
érzem a csöndet a völgyek ölén,
érzem a süppedő tó mederét,
érzem, ha este elalszik a rét,
érzem a bolyhos fellegeket,
érzem, a szellő merre lebeg,
érzem a jég borította telet,
érzem a végtelen nyári eget...