Márta István
Lesen ülök, most a télen
Őz riaszt az erdőszélen,
Sakál avagy rókakoma
Szalad most innen tova.
Itt lakom a csendes faluvégen,
Hol álmaim elvesztettem régen.
Bár talán sokáig dédelgettem,
Míg lassan meg is öregedem.
Szerelem, mint sárgult falevél,
Amely földre hull, ha jön a tél,
És ködbe vész a suttogott szó,
Ki tudja, hogy mindez mire jó.
Van, aki elhagyott nagyon rég,
De azért róla álmodozom még.
A szerelmét is a másiknak adta,
Én meg csak siránkozok rajta.
Egykor ajkadon égett a csókom,
Szíved melengette akkor bókom,
S karom, ha szorosan ölelt Téged,
Sokszor hittem, hogy most véged.
Visszatértek az elfeledett álmok,
Kit szerettem, az mára már álnok,
Pedig én önzetlenül szerettem Őt,
Számomra a kedves, gyönyörű nőt~~~~
Megbántam már sokszor, mit veled tettem,
Bántottalak, de hozzád hűtlen sose lettem,
Versemet, tudom, már egyre jobban unod,
Bocsásd meg álmaim ezerszer, ha tudod
Az égbolton már sok csillag ég,
A hű szerelmem hozzád köt rég,
S a csendes éjben szellő lebben,
Szeretlek, ki mondaná szebben?
Sok mindent odaadnék Neked
Akkor ha lehetnék még Veled
Adnám Neked örökbe a szívem
Ha szádat nem hagyná el a nem
Az erdőben csend honol,
A szóró előtt róka lohol,
Rálőhetnék, no de minek,
Nem kell a hús semminek.
Kalocsán, künn a város szélen
A szívem is összetört régen,
Bár olykor vonz még az ágy,
Lassan veszik belőlem a vágy.
A Duna mellett van a lesem
Néhanapján azt felkeresem
Az ajtaját magamra csukom
A szemeimet le se hunyom
Elhagytál így nekem végem
Szemfödelet Te varrj nékem
Koporsóm előtt állj Te sírva
Miattad tesznek majd a sírba
Eljött az este, hát lefekszem,
Fejem alá párnámat teszem,
De elaludni mégsem tudok,
Mert kínoznak a gondolatok.