Márta István
Lassan megpihenni vágyom
Véget ér már minden álom
A fejem adom lassan búra
Így gondolok vissza a múltra
`Kilencvennégy szeptember volt
A kertek alatt tán kutya csaholt
Amikor én megláthattam Őt
Számomra azt a gyönyörű nőt
Valamikor nagyon régen
Megszülettem a faluvégen
Pólyában dajkált édesanyám
És néha tele volt a gatyám
Ötvenegyben megszülettem
A mai napon hetven lettem
Idejében meg is nősültem
Ettől aztán ősz is lettem
Kinn a zöld mezőn egyedül
Hol az árva tücsök hegedül
Könny szökik a szemembe
Egy emlék mar a szívembe
Búcsúzom Tőletek, poétos barátok,
Szerető szívvel gondolok én rátok,
Sajnos, az idő felettem is elszállt,
A gondolatom szanaszét kószált.
Anyámat eltemettem már régen
Csendben nyugszik a faluvégen
A sírjához most sokszor kijárok
S fejfája előtt nyílnak a virágok
Általad, apám, hát megszülettem,
Sajnos, így megbélyegzett lettem.
Nekem a sors babért nem termett,
Viselem azóta a rám kirótt terhet.
Ha vírusmentes napok jönnek
Felszáradnak majd a könnyek
Imára kulcsoljuk majd kezünk
Én Istenem maradj hát velünk
Kicsiny falum még tünetmentes
Bár bezárt a fodrász és a hentes
A kapumon kívül és se megyek
Amit főzni tudok csak azt eszek
Tavasz jár már a kertek alatt
A hóvirág se bírta a föld alatt
Pollenjét szórja szét a mogyoró
Sajnos ez nem mindenkinek jó
Vágyaimat lassan elnyomom
Többé nem is panaszkodom
Üresek mára már a szavak
Odavesztek már rég a javak
Még a szerelem a szívem vágya
Mert nem nőtt be a fejem lágya
Pedig oly sokszor pofára estem
Megremegett az eséstől a testem
Elindultam hát az elmúlás útján
Nem iszok többé az élet kútján
Nincs mi éltessen hát feladom
Életemet is az ördögnek adom
Hozzád menni többé nem lehet,
Eltépheted most már a képemet,
Úgy is elfeledtél örökre engem,
Így nekem már nincs mit tennem