Marton Paul
Rég volt az életünnep, mikor kinyílt a szemem.
Harsona szólt torkomból, elnyomta bombák zaját,
kellett, hogy a világ vagy valaki észre vegyen,
ujjongásban tört a pincelakó, boldog család.
felvidéki kitelepítés
Csirából sarjadtam, mint napsütötte termő,
ős patak itatott, fehér fodra ringatott,
fent kéklő ég, előttem a végtelen mező,
zsenge életem szépséget, friss erőt kapott.
Fejfámon kárognak a rút varjak,
a halott virágok betakarnak.
Szépséged körém hajol, mint a Nap sugara,
mikor átkarolja a selymes réteket,
hol fészkét óvja az éneklő pacsirta,
fényed öreg szívembe surranva dédelget.
Ott belül megindulnak a gondolatok,
lebegnek, csattognak körbe, szédelegnek,
mint az elgyengült, ittas parancsolatok,
míg megszólalok, az idő csendben ketyeg.
Háború istene, ó, kegyes Mars,
riaszd hamarjában sereged,
szerencsét hoz cselekedeted,
a természet erejére hass.
Csupaszra vetkőzöm gondolataimat,
sallangja szerteszét csapong,
építem a ködből kitörő hidat,
a valóság lelkemben zúg és sajog.
Kondul a harang, dolgozik a harangozó,
sokszor kongatta már, most kicsit elérzékenyül.
Barátot veszített, ő az első búcsúzó,
könnyeit visszatartja, szíve majd megfeszül.
Zúg a harang, zúg, a szomszéd falu is hallja.
Négy fal között éljük életünk,
de mégis elönt minket a boldogság,
mert a télből lassan kikel a tavasz,
éledeznek a hóvirágok és ibolyák.
Még nem tudtam, hogy vagy, létezel,
de belül éreztem valamit,
megfoghatatlan vágyó hittel
feléd léptem egy-egy arasznyit.
emlékezés zalabai nagybátyámra
Behunyom a szemem:
itt állsz előttem, felfelé nézek,
dolgozik bennem a gyermeki kíváncsiság,
mögötted csobbanó lapátok zenélnek,
széltől hajladoznak a parti fák.
Miért van az, hogy te, ki gyűlöletben élsz,
bűnösnek ítéled embertársaidat,
jót, rosszat, mindent és mindenkit elítélsz,
gyűlölet talán bumerángként visszahat.
Hópelyhek kergetődznek alvó ágak között,
szellő fut utánuk, eddig csendben őrködött,
most vígságot hoznak, tiszta, derűs életet,
hogy valóra váltsák a szép álomképeket.
Fagyok elöl menekülsz, de néha megtorpansz,
majd visszafordulsz és mélyre vágod csáklyádat,
töröd, zúzod a jeget, szinte beleroppansz,
izzadságból csiholod az örömmáglyákat.
"Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán",
habzó szájjal, feldúlva fetreng betegágyán,
a világ ura érzi, hatalma nem örök.