Marton Paul
Négy fal között éljük életünk,
de mégis elönt minket a boldogság,
mert a télből lassan kikel a tavasz,
éledeznek a hóvirágok és ibolyák.
Még nem tudtam, hogy vagy, létezel,
de belül éreztem valamit,
megfoghatatlan vágyó hittel
feléd léptem egy-egy arasznyit.
emlékezés zalabai nagybátyámra
Behunyom a szemem:
itt állsz előttem, felfelé nézek,
dolgozik bennem a gyermeki kíváncsiság,
mögötted csobbanó lapátok zenélnek,
széltől hajladoznak a parti fák.
Miért van az, hogy te, ki gyűlöletben élsz,
bűnösnek ítéled embertársaidat,
jót, rosszat, mindent és mindenkit elítélsz,
gyűlölet talán bumerángként visszahat.
Hópelyhek kergetődznek alvó ágak között,
szellő fut utánuk, eddig csendben őrködött,
most vígságot hoznak, tiszta, derűs életet,
hogy valóra váltsák a szép álomképeket.
Fagyok elöl menekülsz, de néha megtorpansz,
majd visszafordulsz és mélyre vágod csáklyádat,
töröd, zúzod a jeget, szinte beleroppansz,
izzadságból csiholod az örömmáglyákat.
"Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán",
habzó szájjal, feldúlva fetreng betegágyán,
a világ ura érzi, hatalma nem örök.
Lelked viharában rejtőzik a mély csend,
felszínre jön, vihar után mindig érzed,
mikor álmaidban hívod őt, nem felel,
akkor némán altat, átfon és átölel.
...gyűrött, vizes a párnád, suttogtad halkan:
"sápadt vagy, szemed piros, fiam, te sírtál,"
előtted nincs titkom, igen, anyám, sírtam...
Csend van, felrémlik egy távoli vonatkürt hangja,
amit mohón csillapít a nyárfaerdő,
határban a mezőt ködpaplana takarja,
készül a csodás, fehér, téli keszkenő.
Kint hideg eső szemerkél,
hol vagy hó, te fehér tél,
csak az unalmat feszítem,
"A semmi ágán ül szívem".
Megyek, megyek előre,
nem lépek forró kockakőre,
megégetne, mint macskát a forró kása,
kinek büszke a járása.
Bennem él szíved dobbanása,
lelked finom rezdülése,
éjjelem álmai varázsa,
hívó hangod édessége.
A parkban várom, de hiába,
egy levél hull a ritkuló gyepre,
többi rozsda szín, őt hűn követte,
mélybe szállnak zizzenve, kiáltva.