Marton Paul
Szűk, csontos térben tolongnak
egymás hegyén hátán
kemények és lágyak,
örülnek majd a szabadságnak.
Isten ajándéka ez, maga az élet,
hívjuk össze az embereket,
tudja meg mindenki, mit vár el a szeretet.
Az erdő felől rideg szél fúj,
a tél jeges foggal harap,
Nap pára köntöse mögé búj,
fák ágain sok jégcsap, jégdarab.
Rád néz, szemében fény ragyog,
fejét billenti balra, jobbra,
szinte kérdez, hűség szobra,
a te igaz, örök rajongód,
várja a simogatást a szót.
Bolond ez a világ, fején csörgősipka,
vihog, táncol önfeledt, se hall, se lát,
fület hasít ez a zenebona,
feledteti, takarja igazi arcát.
Felébredtem álmomból, elillant a múlt,
minden, ami jó, rossz volt, és idegen,
eveztem nemrég szép tiltott vizeken,
öröm, a bánat könnye valóságba fúlt.
Messziről jöttél,
célokat értél
nem mindenáron,
akadt egy Káin
vagy egy jó "Áron".
Rideg vagy, de így mégis szép és ígéretes,
élet folytatása, új remények kezdete,
új hónapok jönnek és küzdenek, légy ügyes...
Megérkezett a tél szokás szerint,
csendben jött, havat sem hozott,
az ember már csak legyint,
mert fehér karácsonyról álmodott.
Mosoly indul felfele
Isten áldásával,
szép ajaktól szem felé,
szeretettel magasztal.
Az idő fogságában élem életem,
hátra nem, csak előre menetelhetek,
lépteim lassulnak, nem egyezkedhetek,
múlt belém kapaszkodik, mint a rossz szellem.
Elhalkult a falu templomharangja,
kis böjt csendben a testet ápolja.
Elnémult a zsoltárok dicsőítő hangja,
tisztulnak a lelkek szent fegyelemmel,
bűnöket mosnak imával, nagy türelemmel.
Halesz felett nyugatról zúgó szél nyargal,
maga előtt görgeti a fellegeket,
megbirkózik egy-két felhőpamaccsal,
szántó felé hajtja a varjúseregeket.
Süvít, vágtázik, fütyüli mérges dalát,
kitárja a házak szemét, száját.
Az ablak nyöszörgő zsaluját csapkodja,
nyikorgó kertkapu senkit sem vár haza.