Marton Paul
Elhalkult a falu templomharangja,
kis böjt csendben a testet ápolja.
Elnémult a zsoltárok dicsőítő hangja,
tisztulnak a lelkek szent fegyelemmel,
bűnöket mosnak imával, nagy türelemmel.
Halesz felett nyugatról zúgó szél nyargal,
maga előtt görgeti a fellegeket,
megbirkózik egy-két felhőpamaccsal,
szántó felé hajtja a varjúseregeket.
Süvít, vágtázik, fütyüli mérges dalát,
kitárja a házak szemét, száját.
Az ablak nyöszörgő zsaluját csapkodja,
nyikorgó kertkapu senkit sem vár haza.
Örök álmát aludja itt sok ember fia,
tudom, idevezet sorsom útja,
de mikor Isten kezét értem nyújtja...
Minden és mindenki szeret engem
"Minden s mindenki szeret engem,
ember lettem a szerelemben,"
lehajlik hozzám az árva ág,
suttogja lelkünk, mily egyformák,
ég felé nézünk, tavaszt várunk,
hogy nyíljanak vágyunk, virágunk.
Konok vagy, és elpusztíthatatlan,
sejtek közt járod virtustáncodat,
neked föld és az ég lakhatatlan,
emberi test kell, hogy pusztítsad azt.
Nem lopakodott, hirtelen érkezett,
maga mögött hagyta a kifulladt nyarat,
ami volt, elmúlt, mindent nyíltan letagad,
esőt hozott, mire a föld kiéhezett.
Utolsó felvonás az élet színpadán,
hátba vernek, meglöknek, még mozgok,
elmém tiszta, gondolataim világosak,
ne hagyd el magad, mondja fentről édesanyám.
Sok idő telt el, rég volt,
lassan homály befedi
a jót és a rosszat ott.
Érzés csak úgy döngeti
elmém, szívem kapuját.
Ha az erdőben sétálsz, otthon marad minden
bú, bánat, a kiútkeresés, a gondok,
fáradt léleknek teremtette az Isten,
ki boldogtalan, itt lesz boldog.
Bocsáss meg nekem, te szutykos világ,
hogy mindig ujjal mutogattam rád,
bocsássatok meg, üdvös égiek,
hogy másoknak néha kicsit hiszek.
Mikor a csend lelkedbe zuhan
és körbefonja a szíved,
belül gondolataid lebegnek,
az idő megáll, nem rohan.
Ne haragudj az idő múlása miatt,
mely szép emlékeinket takarja,
mi fáradt szívemet egyre kínozza,
lelkemen mély barázda hasadt.