Marton Paul
Fagyok elöl menekülsz, de néha megtorpansz,
majd visszafordulsz és mélyre vágod csáklyádat,
töröd, zúzod a jeget, szinte beleroppansz,
izzadságból csiholod az örömmáglyákat.
"Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán",
habzó szájjal, feldúlva fetreng betegágyán,
a világ ura érzi, hatalma nem örök.
Lelked viharában rejtőzik a mély csend,
felszínre jön, vihar után mindig érzed,
mikor álmaidban hívod őt, nem felel,
akkor némán altat, átfon és átölel.
...gyűrött, vizes a párnád, suttogtad halkan:
"sápadt vagy, szemed piros, fiam, te sírtál,"
előtted nincs titkom, igen, anyám, sírtam...
Csend van, felrémlik egy távoli vonatkürt hangja,
amit mohón csillapít a nyárfaerdő,
határban a mezőt ködpaplana takarja,
készül a csodás, fehér, téli keszkenő.
Kint hideg eső szemerkél,
hol vagy hó, te fehér tél,
csak az unalmat feszítem,
"A semmi ágán ül szívem".
Megyek, megyek előre,
nem lépek forró kockakőre,
megégetne, mint macskát a forró kása,
kinek büszke a járása.
Bennem él szíved dobbanása,
lelked finom rezdülése,
éjjelem álmai varázsa,
hívó hangod édessége.
A parkban várom, de hiába,
egy levél hull a ritkuló gyepre,
többi rozsda szín, őt hűn követte,
mélybe szállnak zizzenve, kiáltva.
Múlnak az évek,
de a csillagok most is rólad beszélnek,
lelked tiszta,
s rám hull dédelgetett remény sugara.
Hideg betonfal hűsít huszonnégy órában,
fejemen hallgató zug szüntelen...
Nem tudom, ma én megint hibáztam?
Köszönjem a "vénülő időnek"?
A múlt ködén átszűrődő Hold és a Nap között,
lebegő, súlytalan történések ege alatt
kuporgatom fakó elmém, mint egy sorsüldözött,
vigyázva még arra is, ami éltet s megmaradt.
Megálltam egy kőkeresztnél,
körülöttem pihentető csend,
távolban harang jelzi - dél,
bennem az idő megrezzent.