Marton Paul
Zöldbe öltözik az ébredő mező,
fehéren virítanak a cseresznyefák,
sárgában tobzódik az aranyeső,
táncra kel a sok-sok vadvirág.
Csak futottam, futottam a dombra,
ott fenn remények hullottak halomba.
Hiába nyújtottam kezem előre,
nem mozdult, nem kapott életerőre.
Hol hó esik, hol az ég dörög,
még csendes az éneklő madár,
olvadni, zöldellni készül a fagyos határ,
már kiengedett a szántáson a rög.
Jó lenne sokszor egyedül lenni,
a csendben egy kicsit elmerengni.
Ártatlan lelkek hullanak halomba,
a harang messzire zeng,
Krisztus teste vérzik odafent,
utoléri a bűnöst Isten haragja.
Messze csatangol a fáradt gondolat,
múló időt, jövőt bontogat,
mikor egy-egy szépre rátalál,
gazdája arcán mosoly bujkál.
Falu szélére érkeztem, előttem a határ,
a fagy kezébe kapaszkodik a deres mező,
egy árva bokor ölében didereg a vesző,
csípős hideg van, a tavasz még nagyon messze jár.
Előre néz, tekintete egy pontra tapad,
elhessegeti a zavaró árnyakat,
mélyre merül, távol világ zajától,
és mesélni kezd ráborult alkonyáról.
Táncot jár a boldog nappal,
vén perceim csendben vigadnak,
emlékeim perelnek magammal,
és hűvös csókjaik itatnak.
Ragyog az éji égbolt, rajta díszeik
rendben felügyelik, nézik életünk,
előcsalogatják alvó gondolataink,
látják, hogy születünk, vagyunk, szeretünk.
Az éjfekete haját kócolja a szél,
az ég tetején a Hold táncra kél,
amott egy üstökös lángcsóvája körül forog,
s kuncogni kezdenek a csillagok.
A szerelem nem múlik, örökké él,
szívembe, lelkembe fészkelte magát,
bennem muzsikál, duruzsol és zenél,
ugye, szinte hihetetlen, mondanád.
Fény után vágy, kezét tördeli,
mily messziről jön, és késik,
eltévedt talán, vár napokig,
már elapadtak könnyei.
Sötét levében fullad az éj,
kettéhasítja egy templomtorony,
s keresztje körül lelkek keringnek,
sok köztük az elillant rokon.
Hallod-e, te balga ember,
szólok, szedd össze már magad,
Sátán tapossa sarkadat,
lassan maga alá teper.