Mary Lance
Csak a parketten ültem, fülemben Hobo Blues Band sikolt,
Villon-i Haláltánc módjára omlik a kínkeserves szánalom-dal....
Várj! Állj! Hisz felesleges itt a lét,
Megoldás nincsen csak ferde kép.
Összemázolhatjuk az arcképét...
És akkor sem mondhatom, hogy nem érte meg,
- Monumentális, gigászi falak kerültek elém -...
Ha azt mondom, az élet számomra már nem titok,
Ha azt mondom, nem boldogít már semmi sem,
Ha elmondom, mind jöttök ti, hatalmasok,
Akik, ha minden igaz, a szeretteim...
Csak ülök a szobámban, és csend van,
Csend van, és én csak ülök magányomban.
Itt ülök és írok, s közben néha-néha sírok.
Hogy miért? Nem mondhatom. Titok.
Koldusbotra jutottam végleg,
Csak ennyit kértem: ne hagyj el, kérlek.
De te elmentél, itt hagytál,
Volt esély, de nem maradtál.
Fáj a szívem, rég nem ép,
Fáj az emléke, rég nem szép.
Fájnak azok a szavak,
Miket fejemben mond az alak.
Testem megremeg, ha rád gondolok,
Ha választani kell, nem morfondírozok.
Éjfél is elmúlt tán,
Igazából senki sem vár,
El kell kell ismernem, bármennyire fáj.
Bárcsak teremne fán,
És nem volna oly magas ár.
Hihetetlen milyen hamar felejt az ember,
Elfelejti, hogy a küszöbön a december.
Itt a kíméletlen hideg tél,
Lelkünk mégis tovább él.
Hányszor kérdik, miért az elmúlásról, feledésről írok,
Leírom, mert úgy gondolom, ezek a valódi kínok.