Mata Ibolya
Villódznak a fények körülöttem.
Petárda robaja száll felettem.
Csillagszóró, hamueső a téren.
Öröm, ujjongás a hóesésben.
Csak néhány nap, és vége az évnek.
A múltamba egy kicsit visszanézek.
Messze tűnnek a szomorú percek.
Már nem nyomasztanak a terhek.
Atilla, a hun király XXXV-XXXVI.
Atilla a trónszékében ült elmerengve.
Jövőt képzelt ábrándokba merülve.
Hatalmas hun birodalomról álmodott.
Győzelemért Istenéhez imádkozott.
Atilla, a hun király XXXIII-XXXIV.
Theodosius búsan maga elé nézett.
Szemében a tűz gonoszan fénylett.
Atilla! Most sem maradsz nyugton?
Mikor lesz már nékem tőled nyugtom?
Atilla, a hun király XXXI-XXXII
Theodosius ült a császári székben.
Gondolatai elúsztak a messzeségben.
Atilla eget-verő, nagy harcaira gondolt...
Atilla, a hun király: XXVIII-XXIX-XXX.
Flavius Aetius aznap útnak indult,
és a vihar bosszú fátyla is elvonult.
Csendet pillantott az est alkonya.
Tengeren hullámzott Róma hajója.
Atilla, a hun király XXVI-XXVII
Fiam, azért be kell, hogy valljam,
Nagy felelősséggel bír a hatalmam,
De most aggaszt Atilla egyeduralma.
Győztes harcainak a visszhangja.
Atilla, a hun király XXIV-XXV.
Flavius Aëtiust a felesége már várta.
Finom ebéddel és gyümölccsel kínálta,
de látta, az ízek zamata nem kedvezett
annak a búnak, mely borúval érkezett.
Atilla, a hun király XXII-XXIII.
Galla Placidia meredten nézett.
Szemében izzó tűzgolyó égett.
Gyűlölte Aëtius nyájas mosolyát.
Gúnyos és szúrós szempillantását.
A Hold sárga sarlóképe lassan eltűnt,
és a pirkadati fény az árnyakra vetült.
A palota kicsi mozaikablakain a fények
úgy villantak, mint a reggeli ébredések.
Atilla, a hun király XVIII-XIX.
Oresztész, most hagyj magamra!
Hadd emlékezzek a nagy Bledára!
Testvérem minden valós szavára
és a közösen megvívott csatákra.
Atilla, a hun király, XV-XVI-XVII.
Piros alkony fénye terült a bokrokra.
Fehér dérkendő a hideg faágakra.
Hűvös szellő libbent a fűszálakon.
Látomások képei a sors-álmokon.
Atilla, a hun király XIII-XIV.
Madárka, te táltosnak születtél?
Mondd nékem, honnét érkeztél?
Révülésed során engem láttál,
mikor egy szebb jövőt kutattál?
Talán ez volt az egyetlen olyan pillanat,
mely Atilla és Aetius között fennmaradt.
Amely nem bosszút szült és gyűlöletet,
hanem emberi szót, méltóságteljeset.