Mata Ibolya
Atilla, a hun király XXXI-XXXII
Theodosius ült a császári székben.
Gondolatai elúsztak a messzeségben.
Atilla eget-verő, nagy harcaira gondolt...
Atilla, a hun király: XXVIII-XXIX-XXX.
Flavius Aetius aznap útnak indult,
és a vihar bosszú fátyla is elvonult.
Csendet pillantott az est alkonya.
Tengeren hullámzott Róma hajója.
Atilla, a hun király XXVI-XXVII
Fiam, azért be kell, hogy valljam,
Nagy felelősséggel bír a hatalmam,
De most aggaszt Atilla egyeduralma.
Győztes harcainak a visszhangja.
Atilla, a hun király XXIV-XXV.
Flavius Aëtiust a felesége már várta.
Finom ebéddel és gyümölccsel kínálta,
de látta, az ízek zamata nem kedvezett
annak a búnak, mely borúval érkezett.
Atilla, a hun király XXII-XXIII.
Galla Placidia meredten nézett.
Szemében izzó tűzgolyó égett.
Gyűlölte Aëtius nyájas mosolyát.
Gúnyos és szúrós szempillantását.
A Hold sárga sarlóképe lassan eltűnt,
és a pirkadati fény az árnyakra vetült.
A palota kicsi mozaikablakain a fények
úgy villantak, mint a reggeli ébredések.
Atilla, a hun király XVIII-XIX.
Oresztész, most hagyj magamra!
Hadd emlékezzek a nagy Bledára!
Testvérem minden valós szavára
és a közösen megvívott csatákra.
Atilla, a hun király, XV-XVI-XVII.
Piros alkony fénye terült a bokrokra.
Fehér dérkendő a hideg faágakra.
Hűvös szellő libbent a fűszálakon.
Látomások képei a sors-álmokon.
Atilla, a hun király XIII-XIV.
Madárka, te táltosnak születtél?
Mondd nékem, honnét érkeztél?
Révülésed során engem láttál,
mikor egy szebb jövőt kutattál?
Talán ez volt az egyetlen olyan pillanat,
mely Atilla és Aetius között fennmaradt.
Amely nem bosszút szült és gyűlöletet,
hanem emberi szót, méltóságteljeset.
Atilla mozdulatlanul hallgatta őket.
Szívében a fájdalom sebeket tépett.
Úgy érezte, elárulták és meggyalázták,
jogos trónjától csúnyán megfosztották.
Római élte a fényűző, pazar életét.
Uralva az öröm-sokaság kegyhelyét.
Bort ittak és vadhúsokat lakmároztak.
Vígságukban hajnalokig dorbézoltak.
Az ősz lassú mélasággal vonta a fényt.
Fösvényen markolta a sárguló növényt.
Mészporos hegyláncok magaslatában
ködfoltok csillogtak fehér álruhában.
Ősz volt, kocsányos levelek tölgye.
Rozsdabarna színekben öltözve...
és füstszagú pára-léggel átfedve.
A reggel még várt alkonyát feledve.