Mata Ibolya
Hideg a nyár. Csendfonákon vesztegel az idő. Pókháló-múlt rongyában a trianoni temető.
Néma ajkakon elzsibbadt szóvégek gyászos hangja cseng.
S hallgatom, amint erőre kap a szél és elsüvít mellettem a gyász.
Könnyeket temettünk, Hazám!
S kötöztünk sajgó sebeket, miközben elhalkult szívverésünk azon a szörnyű napon.
- Hideg kint az idő, és közeleg a tél,
de egy jó harcos semmitől sem fél.
Farkas ordít odakint, elcsorog a nyála.
Jó falatok ízét kívánja a szája.
Villódznak a fények körülöttem.
Petárda robaja száll felettem.
Csillagszóró, hamueső a téren.
Öröm, ujjongás a hóesésben.
Csak néhány nap, és vége az évnek.
A múltamba egy kicsit visszanézek.
Messze tűnnek a szomorú percek.
Már nem nyomasztanak a terhek.
Atilla, a hun király XXXV-XXXVI.
Atilla a trónszékében ült elmerengve.
Jövőt képzelt ábrándokba merülve.
Hatalmas hun birodalomról álmodott.
Győzelemért Istenéhez imádkozott.
Atilla, a hun király XXXIII-XXXIV.
Theodosius búsan maga elé nézett.
Szemében a tűz gonoszan fénylett.
Atilla! Most sem maradsz nyugton?
Mikor lesz már nékem tőled nyugtom?
Atilla, a hun király XXXI-XXXII
Theodosius ült a császári székben.
Gondolatai elúsztak a messzeségben.
Atilla eget-verő, nagy harcaira gondolt...
Atilla, a hun király: XXVIII-XXIX-XXX.
Flavius Aetius aznap útnak indult,
és a vihar bosszú fátyla is elvonult.
Csendet pillantott az est alkonya.
Tengeren hullámzott Róma hajója.
Atilla, a hun király XXVI-XXVII
Fiam, azért be kell, hogy valljam,
Nagy felelősséggel bír a hatalmam,
De most aggaszt Atilla egyeduralma.
Győztes harcainak a visszhangja.
Atilla, a hun király XXIV-XXV.
Flavius Aëtiust a felesége már várta.
Finom ebéddel és gyümölccsel kínálta,
de látta, az ízek zamata nem kedvezett
annak a búnak, mely borúval érkezett.
Atilla, a hun király XXII-XXIII.
Galla Placidia meredten nézett.
Szemében izzó tűzgolyó égett.
Gyűlölte Aëtius nyájas mosolyát.
Gúnyos és szúrós szempillantását.
A Hold sárga sarlóképe lassan eltűnt,
és a pirkadati fény az árnyakra vetült.
A palota kicsi mozaikablakain a fények
úgy villantak, mint a reggeli ébredések.
Atilla, a hun király XVIII-XIX.
Oresztész, most hagyj magamra!
Hadd emlékezzek a nagy Bledára!
Testvérem minden valós szavára
és a közösen megvívott csatákra.
Atilla, a hun király, XV-XVI-XVII.
Piros alkony fénye terült a bokrokra.
Fehér dérkendő a hideg faágakra.
Hűvös szellő libbent a fűszálakon.
Látomások képei a sors-álmokon.
Atilla, a hun király XIII-XIV.
Madárka, te táltosnak születtél?
Mondd nékem, honnét érkeztél?
Révülésed során engem láttál,
mikor egy szebb jövőt kutattál?